Theodor Adorno, a konok tiltakozás filozófusa

Az ő agyonidézett mondata volt, hogy Auschwitz után nem lehet többé verset írni. De aztán úgy látta, hogy mégis van érvényes megszólalás Aschwitz után: a világvége tartós mindennapjairól szóló Becketté. 1903. szeptember 11-én született.

A Frankfurti Iskola talán leghíresebb, különlegesen bonyolult gondolkodású filozófusa volt. Legismertebb, Max Horkheimerrel közös műve, A felvilágosodás dialektikája arról beszél, hogyan vált az embernek a mítoszok hatalma alóli felszabadulása, a felvilágosodás észhitének nagy projektje maga is elnyomóvá. Hogyan vált a természet legyőzésének, emberi uralom alá hajtásának kísérlete újabb zsarnoksággá és elidegendéssé, amikor az e célra irányuló technikák maguk is az ember fölé nőttek, új mítoszokat hozva létre. Ennek az ijesztő, a fasizmussal is rokonságot tartó folyamatnak adta éles kritikáját: úgy látta, hogy ez a folyamat az egész modernitást maga alá temetheti, felszabadítás helyett a pusztulásba hajthatja.

A műalkotások egyetlen feladata pedig az lehet, hogy leleplezzék, bemutassák mindezt, hogy arra kényszerítsék a felvilágosult embert, hogy kritikai szellemét önmagára is alkalmazza. Ezért nem lehet másmilyen az igazi műalkotás, mint a világ kritikai megértetése. Minden más, minden, ami megvigasztalna, kibékítene a világgal, csak az adott állapotok jóváhagyása és reklámja a kapitalizmus kultúriparának „terméke”. Termék tehát és nem mű többé, mert elveszítette a kapcsolatát az emberiség felszabadításának egyszerre messiási és marxista ígéretével. Ilyesminek tekintette Adorno az egész kortárs tömegkultúrát a jazz-zenétől (ez volt fő ellenségeinek egyike) a szovjet tömb szocialista realizmusáig menően, de még Bartókkal szemben is voltak fenntartásai.

Mintaképei a zenében Arnold Schönberg, a szépirodalomban a világvége mindennapjait, az ember legvégső állapotát megmutató, az adekvát módon „Auschwitz utáni” írásmódot megteremtő Samuel Beckett voltak. De szó sem volt arról, hogy a tömegkultúra kritikáját valamiféle arisztokratizmus, elittudat motiválta volna nála: úgy tartotta, hogy az ilyen holmi az elnyomás eszköze, míg például Mozart zenéje, amely könnyed, fülbemászó és ugyanakkor páratlanul nagyszabású, felszabadító muzsika, amelyben egyszerűen egybeesik a „tömegkultúra” a „magaskultúrával”: a felvilágosodás legjobb vonásaitól ihletett zene. Ennek visszatérésében, újbóli felcsendülésében reménykedett, ez volt kritikai filozófiájának álma. Az a felvilágosodás, amely megszabadul saját, önmagát gúzsba kötő mítoszaitól. Ennek a reménynek az örököse egykori tanítványa és asszisztense, napjaink egyik legnagyobb sztár-gondolkodója, Jürgen Habermas is.

113 éves lenne.