Réz Pál emlékezete

Életének 86. évében elhunyt Réz Pál Széchenyi-díjas irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő – rá emlékezünk.

Nagyvárad nagyszabású magyar kultúrtörténetének egyik utolsó tanúja és produktuma, a nyugatos ízlés folytonosságának képviselője a magyar irodalomban. Atyai barátja volt Vas István, egy időben Csurka István volt talán a legközelebb hozzá és ő fedezte fel Petri Györgyöt. A szerkesztők háttéremberek, kevesen válnak közülük naggyá. Réz Pál a kevesek egyike volt, Kiss József és Osvát Ernő utóda.

A nagyváradi gettó lakója volt gyerekként, amíg – roppant kalandos körülmények között – meg nem tudott szökni a családjával. Eötvös-kollégista volt és lelkes kommunista, de a rendszer tett róla, hogy ez gyorsan elmúljon nála.

Meghatározó figurája volt Illés Endre Szépirodalmi Kiadójának a rendszerváltás előtt majdnem négy évtizeden keresztül és az önálló irodalmi „intézménnyé” növő Holmi folyóiratnak a rendszerváltás után újabb negyed századra. Irodalmi ízlése, tekintélye bő fél évszázadra nyomta rá a bélyegét a magyar irodalomban.

Mindent tudott és mindenkit ismert Dérytől Ottlikig, Örkénytől Vas Istvánig: azokat a szerzőket, akik így vagy úgy, de a polgári irodalom ízlésvilágát éltették, ennek világából és intézményei közül indultak el, még ha lázadó szocialistaként is. Személyiségében franciás elem volt az elegancia és a fanyar, néha szinte gonoszkodó, éles szemű gunyorosság ötvözete: ha kellett, akkor önmagát sem kímélte.

A fájdalmas kívülállás stílusai és gesztusai vonzották igazán: Marcel Proustról és Szomory Dezsőről írt könyvet, Kosztolányi Dezsőnek volt megkerülhetetlen filológusa. Úgy csinált gyakran, mintha cinikus volna, pedig csak bölcs volt és megengedő. Illúziótlanul felvilágosult és végső soron, de csak végső soron elnéző voltairiánus.

Ezért ismerte fel korán és értette meg világosan Petri György jelentőségét, ezért volt talán legfontosabb szerkesztője még azután is, hogy Petri szamizdat-szerzővé vált.

Hogy mennyire távol állt tőle a cinizmus, azt Csurka Istvánnal közös története bizonyítja igazán: barátságuk hosszú időszaka és az, ahogy később beszélt egykori barátjáról, miután annak pályája szomorú és – mint később kiderült - visszavonhatatlan fordulatot vett. A múlt azonban nem szűnik meg visszamenőleg, a hála nem veszíti érvényét: ez volt tartása, esztétikája, etikája lényege. Az erkölcs, mint ízlés. Ennek elvétését nevezte úgy sajátos kíméletlenséggel, kérlelhetetlen pontossággal: „szarság”. A politika például szarság, a magánélet és annak minden hazugságtól mentes „égi mása”, az irodalom ért csak valamit szerinte. Proustnál éppen úgy, mint az ő letűnt világában, ezeknek a személyes kapcsolatoknak, ezeknek a „köröknek” a vonzásában zajlott az élet és az irodalom is. Ennyiben, persze, arisztokrata volt, válogatós szellem: született szerkesztő.

Majdnem olyan fontos fordítóvá is lett továbbá, mint amilyen korán eltávozott bátyja és mestere, Réz Ádám volt.

A szeretetről és a kölcsönösségről szóló legszebb példázatok egyike az a viszony, amely Réz Pált rég halott feleségéhez, Klárihoz fűzte: amikor erről beszélt, világossá vált, hogy igenis van hűség, évtizedes és végső soron örök hűség a síron túl is. És ha volt itt, a Földön olyan találkozás, amilyen köztük esett meg, talán okkal reménykedhetünk abban még akkor is, ha ők maguk sem hittek benne, hogy van, lesz számukra viszontlátás is az égben.

Szerkesztők, nagy szerkesztők lesznek még számosan. Az összetéveszthetetlen ízlés, etika és tartás, a habitus és a hozzá kapcsolódó tudás karaktere, ezek egysége az, ami pótolhatatlan, ami Réz Pál távozásával végképp elveszett. Arad, 1930 július 25-Budapest, 2016 május 11.

Áldott az igaz Bíró.