A MAZSIHISZ budapesti székházában tartott előadást Randolph L. Braham professzor, a Holokauszt történetének világhírű kutatója, a téma legtekintélyesebb nemzetközi szakértője. A tudóssal magyarországi látogatása apropóján beszélgettünk.
A Karsai Lászlónak adott életinterjújában azt mondta, hogy 15-16 éves koráig hívő zsidó volt, ám a gondolkodása lassan egyre világiasabbá vált. Későbbi életében volt-e olyan pillanat, amikor újra közelebb került a valláshoz.
Sajnos éppen ellenkezőleg. A Holokauszt megtapasztalása, a veszteségek láttán még jobban eltávolodtam, úgyhogy én egy szekuláris humanista vagyok. Elfogadom a tízparancsolatot, de nem vallási, hanem szekuláris alapon. Nem járok templomba, de a gyerekeim és unokáim miatt tartom a Ros Hasanát és a Pészachot tradicionális módon.
Ön a Holokauszt világhírű kutatója, ennek dacára különböző egyetemeken politikatudományt tanított, a Holokausztot nem oktatta. Miért nem?
Valóban, harmincöt éven keresztül, míg tanítottam, sem közép-, sem felsőfokon, sem doktori iskolában nem adtam elő a Holokausztról, én mindig csak államtudományokat adtam elő, mert a Holokauszt nekem nem tantárgy, hanem szívügy. Hogy miért? Az ötvenes évek elejétől nagyon sok személyes visszaemlékezést és történetet olvastam a túlélőktől. 1952-ben szereztem doktori fokozatot politikatudományból, és föltettem magamnak a kérdést: ezeket a visszaemlékezéseket és más dokumentumokat tanulmányozva lehetséges-e tudományos módon, a tudomány módszereivel írni a Holokausztról? Lehetséges-e ugyanolyan tudományossággal megírni a történetét, mint más történelmi eseményt? Erre a kérdésre válaszolandó, először a magyarországi Holokausztra fókuszáltam, de a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején kiterjesztettem a vizsgálódásom kereteit, és elkezdtem kutatni az összes fellelhető archív anyagot és dokumentumot, és nyomoztam az elsődleges források után Magyarországon, Romániában, Németországban, Hollandiában, Angliában és később Moszkvában. Több ezer dokumentumot találtam és dolgoztam föl, és 1981-ben publikáltam a The Politics of Genocide (A népirtás politikája) című, két kötetes munkámat, amelyet a Columbia University Press jelentetett meg. A könyv nagyon jó fogadtatásban részesült szerte a világon. Ez volt az első tudományos feldolgozása a magyarországi Holokausztnak, sőt, használták több háborús bűnös ügyében is.
Ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy a magyarországi Pázmány Péter Katolikus Egyetemen pár éve kötelezővé tették a Holokauszt oktatását, mire sok diák tiltakozni kezdett ellene. Mit gondol erről?
Nem ismerem a pontos körülményeket, mivel érveltek a diákok, mivel nem értettek egyet?
Azzal érveltek, hogy a tananyag csak a zsidókra fókuszál, más áldozatokra, például cigányokra vagy melegekre nem.
Nézze, ennek az ellenérzésnek az lehet a mélyebb oka, hogy sokan nem tudnak választ adni arra a kérdésre, hogy mi is volt a Holokauszt valójában, és magát a fogalmat is helytelen értelemben használják. Ha engem megkérdez, hogy mi a Holokauszt, akkor erre kétfajta választ tudok adni: egy személyeset és egy statisztikait.
Mi a személyes válasz?
Engem Désről Ukrajnába vittek munkaszolgálatra 1943-ban, és amit magam mögött hagytam, az egy virágzó, 3700 fős zsidó közösség volt az összesen mintegy 16 ezer lakost számláló Désen. A munkaszolgálatból szovjet fogságba kerültem, majd 1945 januárjában tértem vissza Désre, ahol akkor már nem láttam egyetlen zsidót sem. Sehol senkit. Mentem utcáról utcára, és nem voltak sehol a dési zsidók. Mindenkit meggyilkoltak. Amit akkor éreztem, a kihalt utcákat látva, az volt a Holokauszt. És most hadd mondjam el az úgynevezett statisztikai válaszomat arra a kérdésre, hogy mi a Holokauszt. 1944. június 6-án partra szállt Normandiában a valaha volt legnagyobb összlétszámú haderő, amely egy parancsnokság alá tartozott. A katonák közül 24 óra leforgása alatt meghalt mintegy 4400 ember. Ugyanezen a napon, vagyis június 6-án négy transzport érkezett Auschwitz-ba, ebből három Erdélyből, összesen mintegy 10 és fél ezer zsidóval. Közülük 9 ezret még aznap meggyilkoltak. Kétszer annyi zsidó halt meg a haláltáborban a partraszállás napján, mint amennyi katonát vesztettek aznap a szövetségesek. És így folytatódott a tömeggyilkosság heteken át.
Mit érez, amikor azt hallja fafejű antiszemitáktól, hogy nem is volt Holokauszt? Szomorúságot? Vagy dühöt?
Én inkább a tényekre, az igazságra koncentrálok. A Holokauszt tagadása vagy relativizálása egy adott országban függ attól, hogy milyen a politikai hatalom. Németországban sokkal teljesebben feldolgozták ezt az eseményt, mint más országokban. De gondoljon csak Magyarországra! A kommunista érában a magyar politikai vezetés nem nézett szembe a Holokauszt örökségével. Magyarországon 1948 és 1989 között, azaz a kommunista rezsim alatt nem csak a Holokauszt, de általában a zsidóság is tabutéma volt, amiben a moszkvai irányvonalat követték. A rendszer összeomlása után hirtelen fantasztikus méretekben nőtt meg az érdeklődés a Holokauszt iránt. Emlékszem erre a magam példájából is, hiszen éppen a rendszer bukásának idején jelent meg The Politics of Genocide című könyvem magyarul. Ma kisebb az érdeklődés a téma iránt, mint negyedszázaddal ezelőtt. Hadd tegyem hozzá, hogy ezt a kérdést érintettem a MAZSIHISZ székházában tartott előadásomban is, amelynek során összehasonlítottam a német és a magyar társadalom magatartását a Holokauszt feldolgozásában. Mindkét ország vesztesként került ki a második világháborúból, mindkét ország veszített területeket, s egyik sem törölheti ki történelmének fekete lapjairól a Holokausztot, bármi történjék is, bármilyen kormány is kerüljön hatalomra, ez a tény örökre beleíródott a történelmükbe. Csakhogy Németország nyíltan és becsületesen szembenézett a múltjával, míg Magyarország nem. Ezzel kapcsolatban mondok egy példát a politikusok felelősségére. Nyugat-Németországban a nyolcvanas években volt egy vita, amelynek során a Holokausztot tagadók azt állították, hogy Auschwitz lényege ugyanaz volt, mint a szovjet Gulág-táboroké, s azzal is érveltek, hogy a szovjetek több embert öltek meg, mint a nácik. Tudja, hogy ki vetett véget ennek a vitának? Maga a Német Szövetségi Köztársaság akkori elnöke, Richard von Weizsäcker, akinek az apja náci háborús bűnösként állt a nürnbergi bíróság előtt, s aki a perben a saját apja védőügyvédje mellett dolgozott. Richard von Weizsäcker személyesen megjelent egy történész konferencián, amelyet az előbb említett történészvita kapcsán rendeztek, s szövetségi elnökként azt mondta: hölgyeim és uraim, ennek a vitának vége, mert Auschwitz-ot a németek építették Németország és a német nép nevében, és ez örökre a német történelem szégyenfoltja marad. Egyetlen posztkommunista ország vezetése sem tett ilyen jellegű kijelentést, kezdve Antall Józseftől mostanáig. Éppen ellenkezőleg: nézze meg Budapesten a Szabadság téri emlékművet, amely azt sugallja, mintha a magyarországi Holokauszt csak a németek műve lett volna, holott a felelősség fele-fele a németek és a magyarok között. Az embernek az az érzése, mintha az Orbán-kormány rehabilitálni akarná a Horthy-korszakot, azt a Horthy-korszakot, amely megalapozta a magyarországi Holokausztot.
Bízik abban, hogy a magyar társadalom és a magyar politikai vezetés valaha olyan mélységben szembenéz a magyar állam felelősségével, ahogyan a németek megtették?
Én alapvetően optimista vagyok, mert az igazság végül mindig győzedelmeskedik. Nézze csak meg, mennyi szobrot állítottak a kommunista rendszerben Leninnek, Kun Bélának és másoknak! S hol vannak azok a szobrok most? Sehol. Ez lesz a sorsa a most fölállított emlékműveknek is. És optimista vagyok azért is, mert bízom a fiatalokban. Bízom a fiatal magyar történészekben, akik az igazságot kutatják, és a tényeknek hisznek, nem a különböző politikai széljárásoknak. És végül bízom a személyes tanúvallomások erejében, hiszek a könyvekben. Több ezer visszaemlékezés olvasható a túlélőktől, márpedig ezek a szövegek örökre megmaradnak, és mindig a történelmi igazság bizonyítékai lesznek.
Kácsor Zsolt
Új Élet / Mazsihisz
