„Minden másképp van” – Karinthy Frigyesre emlékezünk

„Minden másképp van”: ezt tárta zavarbaejtően nyers szellemességgel a szemünk elé ez a „marha”, aki „a legnagyobb zseni volt” közöttünk, mármint a Nyugat első nemzedékéből. A kíméletlenül világos gondolkodás önkínzó játékossága, néha kimondottan elveszett rosszkedve nyilvánul meg tragikusan éles, briliáns humorában. Kartinthy Frigyes 1887 június 25-én született, írásunkkal rá emlékezünk.

Azzal kezdi, hogy úgy, ahogy van, leleplezi szépen a költészetet: Így írtok Ti, ti mindannyian, szerencsétlen, Szabolcska-féle dilettánsok, Ady-szerű pózoló géniuszok egyaránt. Ez vagytok Ti: jótanulók, Steinmannok, modor, forma, konvenció és eredetieskedés, reménytelen és persze szerethető önkomolyanvétel. Ezen pedig túl kell lépni, megalkotva a nagy enciklopédiát és lexikont, a fogalmak tiszta, világos rendjét, vagyis azt – és ez kíméletlen humorának forrása –, hogy „minden másképp van”. Humoreszkjei – minden alkalmiságuk ellenére – logikai traktátusok, kíméletlen levezetések.

Nem az irodalomban hitt, hanem a tudományban, erről, mint a múlt század nagy lehetőségéről, néha szinte naiv rácsodálkozással és pátosszal tudott beszélni.

„Különös vegyülék volt, nem a megszokott értelemben vett író, inkább feltalálóalkat, örök kezdő író, mindent magának újrafelfedező, mindent a nulláról, „Ádámtól és Évától kezdő”… örök fiatalember, aki az irodalomra, akárcsak az életre és a va­lóságra, mint Babits mondja, valahogy kívülről nézett” – írja róla legalaposabb kutatója, Beck András irodalmár. Ez a „kívülről nézés” egészen az abszurdig vitte, ahogy a híresen karinthys vicc mutatja: „álmomban két macska voltam és játszottam egymással”.

Mindezek miatt a viccelődés és a filozófia elválaszthatatlanul kapcsolódnak össze szinte minden odavetett karcolatában, bonmot-jában és mégis úgy járt, ahogy nagy kedvence, Jonathan Swift. Lefordította és tovább is írta Gulliver utazásait (Capillária, Utazás Faremidoba), és ahogy a nagy szatírikus moralista, Swift maró gúnnyal komponált, epés kirohanásai ártalmatlan gyerekkönyvekké, mesékké váltak, úgy lett ő is csak minden idők legnagyobb magyar humoristájává a figyelmetlen emlékezet számára, hiába, hogy „humorban nem ismert tréfát”.

„Kívülről” nézhetett bele a saját agyába is, ebbe a páratlan és sérülékeny szerkezetbe, amikor agydaganatával operálták Stockholmban, így figyelte ez a briliáns agy önmagát az Utazás a koponyám körül című regényben is. Az agyműtét ugyan sikerült, de nem sokkal később Karinthy Siófokon, mindössze 51 évesen, meghalt. Ha úgy tetszik, akkor még épp időben, 1938 augusztusában: Karinthy kereszténnyé vált, kitért édesapjának eredeti neve Kohn volt.

„Igazi”, nem paródiának készülő versei is ugyanezt a kettősséget mutatják: a jól szavalható, megindító antológiadarab Előszótól („Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”) a Nyugat 1911-es első számában közölt Nihilig terjedően, amelynek híres strófai szerint:

„Biró beszélt a neo-impresszionizmusról,
Én mondtam: mindent abba kell hagyni:
A művészetnek ne legyenek korlátai -
Se ütem, se vonal, se szín.
Vagyis az a művészet, amit az ember gondol
És ha nem gondol semmit, az is művészet -
És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.
És ha neked ez nem képez művészetet
Kedves Ernő: hát akkor nem művészet -
Nem is az a fontos, hogy művészet-e
Vagy sem; - nem az a fontos.
És ha ez nem művészet: hát nem az
De akkor nem is kell művészet -
Mert az a fontos, hogy figyeljenek
Az emberek és jól érezzék magukat”.

Ezt akár magának is mondhatta Beck András szerint, afféle találkozás lehetett ez egy fiatalemberrel: a „Bíró”, a művészet felett ítélő Ernő önmaga is lehetett, ugyanis Karinthy teljes, anyakönyvi neve: Karinthy Frigyes Ernő.

De bárki is legyen a kedves Ernő, az biztos, hogy beszélgetőpartnerének igaza van: tényleg az a fontos, hogy figyeljenek az emberek és jól érezzék magukat.

„Ez a marha”, a legnagyobb zseni 78 éve abbahagyta a kíméletlenül vicces gondolkozást és ma lenne 129 éves. 1887 június 25-én született. Azóta „minden másképp van”.