Mai születésnapos: Vázsonyi Vilmos, Magyarország első zsidó minisztere

A nagyvárosi kisembereknek, a belső kerületek zsidó kisiparosainak, kiskereskedőinek képviselője volt, először a magyar politika történetében. Az általános választójog, a felekezeti egyenlőség híve, a Monarchia hűséges polgára volt- fiatalon halt meg, de már idegenként volt a Horthy-korszak liberális utolsó mohikánja.

Már az egyetemen politizált, az immár egyenjogú polgárok öntudatával, a dualizmus reformátor szándékú fiatal ügyvédjelöltjeként. A századforduló környékén megalakította a Demokrata Pártot, világos politikai célkitűzésekkel: hogy mindenki beleszólhasson a politikába, egyenlő legyen valóban jogaiban és nem csak a személyek, hanem a közösségek is, így a vallási felekezetek. A zsidók maguk ugyanis személyükben egyenjogúak voltak már, de a vallásuk még nem számított „bevett” felekezetnek. Vázsonyi azt akarta elérni, hogy a vallások hierarchiája szűnjön meg, hogy az állam ne tehessen különbséget saját, szükségszerűen önkényes szempontjai alapján hitvallások között. Hogy ne az állam rangsorolja, ki mennyire hitelesen imádja az Istent. Nem a zsidóságot akarta benyomni a tutiba, noha hű fia és elszánt politikai képviselője volt, hanem azt akarta, hogy ne legyen „tuti”, legyen egyenlőség mindenki számára. A zsidó felekezet vonatkozásában győzött is, megszületett a recepciós törvény és Vázsonyi alighanem joggal érezhette, hogy egy liberális korszak reformer gyermeke és otthon van a világban, amelyet meg akar reformálni.

A század úgy indult, hogy 1901-ben bekerült a Parlamentbe Terézváros képviseletében és a városrész befolyásos szószólója lett, az itteni jórészt zsidó kispolgárság hőse. Örökös képviselői mandátuma volt innen, ha elindult, tudhatta, hogy meg fogják választ A háború utolsó éveiben igazságügy miniszter volt először Esterházy Móric (Esterházy Péter nagypapája) és Wekerle Sándor harmadik, utolsó kormányában. Amikor kinevezték, látványosan elment imádkozni a Dohány utcai zsinagógába, noha nem volt különben nagyon vallásos zsidó.

Demokrata volt, népbarát reformer, de forradalmár igazán nem volt. Az összeomló Monarchia nyomán kitörő októberi forradalmat követően távozott is a császárvárosba, Bécsbe és csak a kommün bukása, majd a fehérterror mérséklődése után költözött haza, a Bethlen-konszolidáció kezdetén.

A különítményes agresszorokkal azért ezután is meggyűlt a baja, fel akarták robbantani az Erzsébetvárosi Körben, csak a szerencséje miatt úszta meg és régi fénye is jócskán megkopott a Horthy-kurzus idején, marginális liberális politikusként árnyéka volt csak önmagának.

A frankhamisítási botrányban azonban még egyszer, utoljára nekiveselkedett, hogy ellenzéki politikusként megküzdjön az igazságért: az ő vezetésével készült jelentés elmarasztalta a kormányt: az „ébredő magyarok” megtámadták az utcán és ezután ismét elhagyta az országot, újra Bécs környékére ment és itt is halt meg pár héttel az események után. Egy liberális kor feltörekvő liberális politikusa volt, amikor elindult és alig húsz évvel utána már egy halott világ szomorú kísértete csak. Egy jellegzetes zsidó nemzedék és réteg legnagyobb és legtipikusabb képviselője.

Ez teszi emlékét elevenné több mint 90 évvel halála után is. És a bátorság, hogy miniszterként első útja a Dohány utcai zsinagógába vezetett: hogy soha nem tagadta meg azokat, akiket képviselt és azokat, akikhez tartozott.