Emlékezés egy elfeledett zsidó építészre

A Műcsarnokban, ezekben a hetekben látható Sajó István (1895-1961) debreceni műépítész életműkiállítása. Ma már kevesen tudják, de Sajó korának egyik legjelentősebb hazai építésze volt: munkássága szinkronban haladt a korabeli modern világtrenddel. Életművét Térey János méltatta, méghozzá szakértő szemmel, a költő ugyanis kamaszkorában jó ideig építésznek készült.

– Hogy lehet ennyire észrevétlen, ami nyilvánvaló, ami mindennap szembejön, és süt, mint a nap? Nem Gaudí vagy Hundertwasser, Renzo Piano vagy Jean Nouvel erős hangsúlyaira, tájat teremtő építészeti jeleire gondolok. A kortársak közül sem Hugyecz László mutatós karcolóira Sanghajban. Sajó István művészete diszkrét, ám találékonyságával és nemes arányaival figyelmeztet saját kifinomult mivoltára, Magát az alkotót, a millennium boldog gyermekét, a huszadik század tanúját, ezt az amerikás múltú debreceni polgárt mégis úgy felejtették el, mintha itt sem lett volna soha. Ugyanúgy nem emlékeznek rá a hitközségen, mint az evangélikus parókián. De nem nagyon tudnak róla Floridában és az Adria partján sem, ahol pedig ugyancsak rengeteget dolgozott – írta Térey János debreceni születésű költő az ugyancsak debreceni születésű Sajó István műépítészről, akinek tiszteletére a budapesti Műcsarnokban rendeztek igényes, méltó és reprezentatív kiállítást.

Térey János idézett szövege a tárlat egyik termében a költő saját előadásában is meghallgatható, s miután végignéztük a kiállítást, tervrajzokat, a korbali fotókat, a látványterveket, igazat kell adnunk az egyik legnagyobb kortárs költőnek: sajnos nem vagyunk tisztában vele, hogy Debrecen huszadik századi arculatát Sajó István máig ható jelentőséggel alakította és formálta izgalmas, korszerű, a korabeli világtrenddel tökéletesen szinkronban lévő art deco épületeivel.

Sajó István 1895-ben született asszimiláns zsidó polgári családban Debrecenben, ahol leszármazottai ma is élnek: 85 éves lánya, Szabó Jánosné Sajó Anikó abban a belvárosi lakásban él, ahol egykor édesapja is lakott, s amelyet ő maga tervezett.

Az építész a budapesti József nádor Műegyetemen szerezte első építész diplomáját, a másodikat pedig 1926-ban Floridában. Hosszabb külföldi (németországi és amerikai) tartózkodás után 1928-ban hazatért Debrecenbe, ahová a honvágya űzte vissza. Származása miatt később sajnos éppen az a haza fordult ellene, amelyet olyannyira szeretett és műveivel gazdagított: a vészkorszakban Bergen-Belsenbe deportálták. A lágerből hazatérve haláláig, 1961-ig Debrecenben élt és alkotott.

Külföldön olyan épületek tervezése kötődik a nevéhez, mint a dortmundi takarékpénztár (1923), New Yorkban pedig a The Coops szakszervezeti munkásbérház-telep (1929). A civísvárosban ő tervezte az izraelita hitközség ma is álló, Hatvan utcai bérházát, az OTI rendelőintézet Bethlen utcai épületét, a híres Fényes-villát, valamint a már elbontott Nagyerdei Stadiont, amelyet a futballrajongó építész ingyen tervezett meg a városnak 1933-ban. A sors különös rendelése folytán Sajó éppen itt, az általa tervezett stadion nézőterén halt meg, méghozzá szurkolás közben.

– Nézzünk végre szembe vele, hogy a Debrecen arculatát állítólag meghatározó klasszicizmus csupán magányos szigeteket hagyott, javarészt azokat is módosítva, spórolásból egyszerűsítve, nagy léptékű tervek B változataiként: ilyen imádott, ámde dómkupolája nélkül mégis befejezetlen, eredendő kerekségében gótikus alapokra kényszerített Nagytemplomunk – írja a már említett köszöntőjében Térey. Majd Sajó Istvánról szólva így folytatja:

– Az emberek magától értetődő természetességgel tanultak és tanulnak az iskolájában, hagyták magukat kisdobossá-úttörővé avatni, aztán szurkoltak a stadionjában, átszálltak a pályaudvarain, laknak a bérházaiban, vizsgálatra vártak az SZTK-jában és rontották romlásig a villáit a dilettáns toldalékaikkal a Nagyerdőn, a cívis ember Rózsadombján, és mégsem tudnak róla semmit, vagy alig valamit.

Cikk_aljara_lila_.jpg

A költőnek igaza van abban is, hogy Sajó „Budapesten pedig pechjére nem épített semmit", hiszen sokszor lehet olyan érzésünk, hogy ebben a „vízfejű" országban csak az számít igazán maradandónak és jelentősnek, ami a fővárosban található. Ennek a tömegvonzásnak a Műcsarnok elegáns gesztussal próbál ellentartani ezzel a tárlattal, amelyet a debreceniek után immár a főváros közönsége is megtekinthet. A kiállítás június 4-ig látogatható.

Kácsor Zsolt