Ronald S. Lauder: Döntő ponthoz érkeztünk!

Az alábbiakban Ronald S. Lauder, a Zsidó Világkongresszus (World Jewish Congress – WJC) elnöke beszédét közöljük, amely az Auschwitz-Birkenau felszabadításának 80. évfordulója alkalmából rendezett hivatalos megemlékezésen hangzott el. 

Mielőtt belekezdenék, szeretnék köszönetet mondani a túlélőknek és azoknak a vezetőknek, királyi családoknak és államfőknek, akik ma, több mint 50 ország képviseletében, eljöttek ide, hogy tisztelegjenek az itt elhunytak emléke előtt.

Tíz évvel ezelőtt, 2015-ben egy Auschwitz-túlélő, Roman Kent állt itt ezen az emelvényen a felszabadulás 70. évfordulóján, és a következőt mondta: "Nem akarjuk, hogy a mi múltunk legyen a gyermekeink jövője". Roman Kent hat évvel később meghalt, de szavai ma is kísértenek minket. Mert ha Roman Kent itt lenne, és látná, mi történik a zsidó emberekkel világszerte 2025-ben, sírva fakadna.

Nehéz elhinni, amit ma látunk: a zsidók elleni erőszak és gyűlölet hirtelen felerősödését, az egyetlen zsidó állam célkeresztbe állítását, a hatalmas tüntetéseket, ahol mindenütt antiszemita szidalmakat harsognak. 

Ezt bármelyikünknek nehéz végignézni, de el sem tudom képzelni, milyen lehet annak a közel 50 túlélőnek, aki ma itt van velünk. Amit Roman Kent mondott, és amit mindannyian átéltek, azt most a szemünk előtt látjuk.

Korábban hallották Tova Friedman történetét, aki látta, amint a szüleiktől elválasztott gyerekeket a gázkamrákba vitték. Tudjuk, hogy 1,5 millió gyermeket öltek meg a holokausztban - ez a legszívszorítóbb szám a szívfájdalmak óceánjában. De tizenöt hónappal ezelőtt, nem 80 évvel ezelőtt, ismét láttuk, hogy zsidó gyerekeket mészároltak le egyetlen okból: azért, mert zsidónak születtek. Ami október 7-én Izraelben történt, és ami itt Auschwitzban történt, abban egy alapvető közös vonás van: a zsidóság iránti ősi gyűlölet.

1945. január 27-én, amikor a Vörös Hadsereg belépett ezeken a kapukon, a világ végre láthatta, hová vezet az antiszemitizmus lépésről lépésre történő felépülése. Pontosan ide vezet. A gázkamrákhoz. A holttestek halmaihoz. Az összes borzalomhoz, amely ezeken a kapukon belül történt.

De mi vezetett a holokauszt végkifejletéhez? Lassan kezdődött, először azzal, hogy a zsidókat kiemelték az egyetemeken, kizárták a munkahelyekről, bojkottálták és támadták őket a médiában. Igen, lassan kezdődött, de azután egyszerre történt minden. Az 1930-as években a zsidók elleni gyűlöletet Hitler szította Németországban és Ausztriában, de Franciaországban, Olaszországban, sőt Angliában és az Egyesült Államokban is erős erők támogatták ezt a gyűlöletet. Franciaországban ott volt Marcel Bucard, Jacques Doriot és François Coty. Angliában ott volt Oswald Mosley. Olaszországban ott volt Mussolini. Az Egyesült Államokban ott volt a Német Bund. Henry Ford hatalmas antiszemita volt, akárcsak Coughlin atya és Charles Lindbergh.

Ma világszerte kísérteties párhuzamokat látunk. Európa-szerte, Észak-Amerikában, sőt Ausztráliában is zsidó diákokat választanak ki és fenyegetnek az egyetemeken. Zsidó professzorokat rúgnak ki. Ma a zsidó gyerekeknek azt mondják, hogy rejtsék el zsidóságuk minden külső jelét. Ma tömeges tüntetések vannak a zsidók ellen. 

Ma a közösségi médiában mindenütt aljas megjegyzéseket látunk. Emlékeztetnem kell Önöket, hogy nem 1933-ban vagy 1939-ben vagyunk, hanem 2025-ben. A zsidógyűlöletnek akkor is voltak készséges támogatói, és most is vannak. Lehetnek zsidók vagy nem zsidók, de nem lehetnek közömbösek mindazzal szemben, ami körülöttünk történik.

De itt, ezeknél a kapuknál kénytelenek vagyunk szembenézni egy nagy kérdéssel: amikor Auschwitz történetét meséljük, mindenki tudja, mi történt itt, de úgy tűnik, senki sem tudja, miért történt. Igen, lépésről lépésre történt, és azok segítették, akik gyűlölték a zsidókat. De táplálta az emberek közönye is, akik úgy gondolták, hogy őket nem érinti az antiszemitizmus, mert nem zsidók. 

És a világ hallgatása volt az, ami Auschwitzhoz vezetett.

Amikor Hitler 1938-ban, a kristályéjszaka után meghallotta ezt a csendet, tudta, hogy azt tehet a zsidókkal, amit csak akar. A kristályéjszaka eseményei szerepeltek talán néhány újság címoldalán, de gyorsan el is tűntek onnan. A világ vezetőinek többsége hallgatott. Alig négy nappal a kristályéjszaka után Hitler látta a reakciókat, és azt mondta, hogy most már azt tehet a zsidókkal, amit csak akar.

Az első auschwitzi látogatásom alkalmával egy híres túlélő, Eli Wiesel kísért el. Amikor elsétáltunk a gázkamrák elől, és a nap már lemenőben volt, Eli megállt egy pillanatra, majd olyasmit mondott, amit soha nem fogok elfelejteni.

„Tudod - mondta -, a legtöbb ember azt hiszi, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet. Pedig nem az. Hanem a közöny." Ma ugyanez a történet: hallgatás, közöny, és ennek a gyűlöletnek az elfogadása. 

Ezért ma fogadalmat kell tennünk, hogy soha nem hallgatunk, ha az antiszemitizmusról vagy bármilyen más gyűlöletről van szó.

Auschwitz tanulságai nem csak a zsidóknak szólnak. Az egész világnak szólnak. Mert a zsidók a kanárimadarak a szénbányában. Amikor a kanárimadár elpusztul, a bányászok tudják, hogy lehető leggyorsabban ki kell jutniuk a bányából. A kanári 15 hónappal ezelőtt, október 7-én elpusztult, és ez a legkövetkezetesebb figyelmeztetés az egész világ számára. Igen, Hitler először a zsidók ellen fordult, de mire mindennek vége lett, több mint 60 millió ember halt meg, és ez a kontinens romokban hevert. Több mint egymillió zsidót öltek meg itt Auschwitzban, de nemcsak őket gyilkolták itt meg. Hetvenezer lengyel keresztényt, akik azt hitték, hogy biztonságban vannak, szintén itt gyilkolták meg, másokkal együtt.

Amikor öt és tíz évvel ezelőtt itt beszéltem, akkor beszéltem azokról a borzalmakról, amelyeket Önök, a túlélők átéltek. De mindig múlt időben beszéltem erről. Soha nem jutott eszembe, hogy ez újra megtörténhet. Természetesen nem a gázkamrákról beszélek, de a zsidó emberek elleni támadások, a bojkott, a kirekesztés nem is lehetne valóságosabb, és igen, ezek ma a valóságban megtörténnek.

Döntő ponthoz érkeztünk: ezek a támadások nem csak a zsidók, hanem a nyugati civilizáció alapkövét jelentő zsidó-keresztény értékrend ellen irányulnak. Amikor olyanokat skandálnak, hogy „globális intifádát" és „halál Izraelre", akkor valójában azt mondják, hogy "halál a nyugati civilizációra".

Hogyan állíthatjuk meg mindezt? Ma van egy olyan generációnk, amelynek a gondolkodását a közösségi média vezérli, amelyet aktivista tanárok oktatnak, és amelyet egy önelégült lakosság segít. Önelégültek, mert nem látják ezt a problémát sajátjuknak. De higgyék el nekem, ez mindannyiunk problémája.

Ma az Egyesült Államokban a 30 éves és idősebb amerikaiak 87 százaléka teljes mértékben támogatja Izrael jogát a létezéshez, ahogyan minden más országnak is megvan ez a joga. A 30 év alatti amerikaiak körében azonban ez a szám 40 százalékra csökken. Nincs joga létezni? A fiatalabb amerikaiak majdnem fele nem hiszi, hogy Izraelnek joga van a létezéshez, pedig közülük kerülnek ki a jövő vezetői! És hadd mondjam el, hogy ez nem csak Amerikában van így. Ez történik a fiatalokkal minden itt képviselt országban. Csakúgy, mint az én országomban, az Önök fiataljai is a legtöbb információt a közösségi médiából szerzik, és ez veszélyes. 

Az oktatás - a komoly, őszinte oktatás - az egyetlen módja annak, hogy ezt helyrehozzuk, és ez nem lesz könnyű. Egész intézményeket kell majd átalakítani és korrigálni. Ez a médiára is vonatkozik. Jó kezdet lenne, ha a véleményeket távol tartanánk a hírektől. 

Nem állhatok tehát ma itt, és nem nézhetek az itt jelen lévő túlélőkre, és nem mondhatom azt, hogy minden rendben van, ahogy a múltban tettem. Nincs minden rendben. Roman Kent szavai kísértenek minket. Legyen tehát a mai nap az a nap, amikor mindannyian - a világ vezetői vagy egyszerű polgárok, zsidók vagy nem zsidók, idősek vagy fiatalok - ünnepélyes fogadalmat teszünk, hogy megállítjuk mindezt, mielőtt túl késő lenne. Nekünk kell, Önöknek kell gondoskodniuk arról, hogy országaikban ne tűrjék el a zsidóság vagy bármely más nép elleni gyűlöletet.

Ne feledjük, nemcsak zsidók haltak meg itt. Gyakorlatilag minden egyes miniszterelnök, elnök, aki ma itt van, több millió honfitársát vesztette el a 80 évvel ezelőtti háborúban, hogy legyőzze ezt a gyűlöletet. Fiatal férfiak milliói adták életüket azért, hogy ezek a gázkamrák soha többé ne üzemeljenek újra.

Ez azt jelenti, hogy fiatal férfiak millióinak soha nem volt esélyük arra, hogy éljék az életüket, hogy megtalálják a szerelmet, hogy családot alapítsanak, hogy jó munkájuk legyen, hogy lássák gyermekeiket felnőni. Mindent feladtak azért, hogy mi egy szabad és biztonságos világban élhessünk. Több mint 60 millió ember halt meg, közülük hatmillió zsidó. Soha nem fogjuk megtudni, hogy mit veszített mindezzel a világ: betegségek elleni gyógymódokat, a képzőművészet, a zene és az irodalom nagyszerű alkotásait. Annyi mindent veszítettünk el minden egyes kioltott élettel.

A mi jövőnk, az egész világ jövője attól függ, hogy a mai fiatalok milyen irányt vesznek. Választhatnak: vagy újra a gyűlölet régi útjára lépnek, vagy összeszedik a bátorságot, hogy szembe szálljanak a körülöttük kavargó gyűlölettel. 

És nekünk is van választásunk. Elmehetünk innen, és visszamehetünk a saját 50 különböző országunkba, és feltételezhetjük, hogy ez nem a mi problémánk, vagy pedig úgy hagyhatjuk ma itt ezt a helyet, hogy egységesek vagyunk abban az elhatározásunkban, hogy megállítjuk a világunkban felbukkanó gyűlöletet. Egységesen eltökéltek vagyunk abban, hogy fiataljainkat a helyes irányba tereljük. Egységben, együtt.

Több mint 50 éve foglalkozom Auschwitzzal, az 1970-es 25. megemlékezés óta. Az első látogatásom alkalmával láttam, hogy az idő és az időjárás milyen áldozatokat követelt. 

Rájöttem, hogy ha nem teszünk erőfeszítéseket Auschwitz emlékének a megőrzése érdekében, akkor hamarosan eltűnik. 

Így hát magamra vállaltam, hogy elindítom azt a folyamatot, ami biztosítja, hogy Auschwitz örökre megmaradjon, mint az egész emberiség számára talán a legszigorúbb tanulság. 

Amit ma itt látunk, azt tükrözi, ahogy ez a hely 1945-ben kinézett, így a jövő generációi is láthatják és megtanulhatják Auschwitz tanulságait. Tisztelgek azon emberek előtt, akik ugyanilyen eltökéltésggel segítettek nekem ezirányú törekvéseimben. Remélem, hogy Roman Kent most lenéz ránk, és tudja, hogy mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy a figyelmeztetése ne váljon valóra.

„Ne aggódj, Roman. Megújult elszántsággal fogunk harcolni ez ellen a gyűlölet ellen, és szilárdan hiszem, hogy a végén a jó győzedelmeskedni fog."

Végezetül szeretném megpróbálni átadni, hogy mit jelent számomra ez az Auschwitz nevű hely. Nem, mint túlélő, nem mint felszabadító, hanem egyszerűen mint zsidó. Egy zsidó, aki mély törődést érez a többi zsidó iránt. Az első látogatásom alkalmával, amely már oly régen történt, egy olyan gondolat fogalmazódott meg bennem, amely minden zsidónak eszébe jut, amikor Auschwitzba érkezik. Mi lett volna, ha 1944-ben Budapesten születtem volna, ahonnan a nagyszüleim jöttek, nem pedig New Yorkban, ahol letelepedtek? Mi történt volna velem? Mindannyian tudják a választ erre a kérdésre.

Mély, személyes kötődést érzek ehhez a helyhez, ehhez a rámpához, ahová több mint egymillió ember érkezett, mielőtt lemészárolták őket. Vonzott ez a hely. Évente legalább egyszer megpróbáltam idejönni. 

Virágot vásároltam Oswiecimben. Felszedtem egy követ. Letettem a virágokat egy közeli sírkőhöz. Otthagynám a követ az emlékművön, és elmondtam egy imát azért a több mint egymillió férfiért, nőért és gyermekért, akiknek a lelke körülöttünk kavarog. Akkor is éreztem, és most is érzem, hogy olyan kötelék fűz mindegyikükhöz, amit nehéz szavakkal kifejezni. Mély ez a kötelék, és a személyiségem fontos részét képezi.

A korábbi megemlékezéseken már felszólaltam itt. Ma reális leszek. 

Ez lesz az utolsó megemlékezés, amelyen felszólalok. De azzal a tudattal búcsúzom ma Önöktől, hogy megtettem minden tőlem telhetőt. Mindent megtettem, hogy méltó legyek mindazok emlékéhez, akiket itt elvesztettünk. Mindent megtettem, ami tőlem telik és remélem, mindezt méltó módon csináltam.

Isten áldja meg emléküket! Isten áldja mindannyiukat! Isten áldja meg azokat, akik utánunk jönnek!