Az emlékezés, amely jövőt ígért

Három éve lesz lassan, hogy a Margit-híd felújításánál előkerült maradványokat végső nyughelyükre kísértük. Az a kegyeleti aktus és főhajtás kötelező volt és lezárt egy korszakot. A halottaink immár a közös emlékezetben kell, hogy továbbéljenek velünk. 

2016. áprilisában a Kozma utcai zsidó temetőben helyeztük végső nyugalomra a Margit-híd felújítása során talált emberi maradványokat.

A szertartáson Beszédet mondott Bíró László katolikus tábori püspök, Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Heisler András, a Mazsihisz elnöke, Kardos Péter neológ főrabbi, Meir Chaim Gestetner ortodox rabbi és Bogárdi Szabó István református püspök.

„A Duna mélye, a golyónyomok a házfalakon, a rendre előkerülő, fel nem robbant bombák emlékeztetnek bennünket a magyar történelem legsötétebb korszakára. Arra az időszakra, amikor magyarok lőttek magyarokat a Dunába.

A zsidó és nem zsidó magyarok múltja visszavonhatatlanul közös”. Azoknak, akiket ma temetnek, nem ismertek a hozzátartozói, ám ez a sorstalanság esélyt ad arra, hogy a jövőben mindannyiunkhoz tartozzanak, az egész nemzeti közösség váljon hozzátartozójukká, ápolja emléküket.

A vízmosta csontok visszavonhatatlanul összekeveredtek egymással, nincs nevük, arcuk, nincs és talán soha nem is lesz személyes emlékezetük. Temetésük így nemcsak a háború utolsó hónapjaiban a Dunába lőtt embereket reprezentálja, hanem „azokat is, akikből még csont sem maradt, csak hamu vagy még annyi sem. De azokat is, akik a meggyilkolt emberek unokái, dédunokái lennének, és akiknek mind köztünk lenne a helyük” (Heisler András)

Kapcsolódó írásunk
Heisler Andás: A zsidó és nem zsidó magyarok múltja visszavonhatatlanul közös