A nagy zsidó nagymamaprojekt – egy rendhagyó nagyi (4. rész)

A nagymamákat általában kedves, szelíd idős hölgyekként képzeljük el, akiknek egyetlen feladata, hogy sütit süssenek és pulóvert kössenek az unokáiknak.

Bár igaz, hogy az én Brenda nagymamám is kifejezetten élvezi, ha elkényeztetheti és megetetheti az unokáit, az ő története ennél sokkal többről szól – írja Abby Richmond, aki 2016-ban vett részt a Jewish Women’s Archive, Rising Voices ösztöndíjprogramjában.

Brenda nagymama édesapja fiatal korában meghalt, ő pedig egy nőkkel teli házban nőtt fel, három lány közül a legfiatalabbként. Tizenhárom éves koráig egy alacsony bérű állami lakótelepen élt New Jerseyben, de a körülményekhez képest viszonylag boldog gyerekkora volt. Soha nem érezte magát szegénynek, mert nem ismert másfajta életet. Mindig volt elég ételünk és elég szeretetünk – így mesélt az unokáinak a gyerekkoráról.

Ezek az évek annyira szerények voltak, hogy a családban sem idő, sem pénz nem jutott a zsidósággal való foglalkozásra. Szinte semmit nem tudott a vallásról, soha nem járt zsinagógába, nem ünnepeltek zsidó ünnepeket, és Izraelről sem tudott semmit.

Később gyakran megkérdezte az édesanyját, Bessie-t, miért hiányzott a zsidóság a korai éveikből. A dédnagymama ilyenkor tréfásan azt válaszolta, hogy három kislánnyal annyira aggódott, hogy ha csak meggyújtaná a sábeszi gyertyákat, valamelyikük göndör haja lángra kapna. A valóság azonban az volt, hogy a zsidó vallásgyakorlás olyan luxusnak számított számukra, amire a családnak egyszerűen sem ideje, sem pénze nem volt.

A nagymama Springfieldbe, Massachusetts államba költözött, miután anyai nagyapja meghalt, és egy szerény kétszintes házat hagyott lányára és a fiára. Bár ez az otthon kétségtelenül szebb volt, mint a korábbi newarki lakótelepi lakás, Brenda mégis sokkal fájdalmasabbnak élte meg ezeket az éveket. A középiskola gyakran tele van tanulmányi nyomással és társas stresszel – számára mindez tízszeresen volt igaz.

Tizenhárom éves korától gyakorlatilag éjjel-nappal dolgozott, hogy segítsen eltartani a nehéz helyzetben lévő családját. Édesanyja gyakran felhívta az iskolát, és kikérte őt a nap utolsó két órájáról, hogy ebéd után egyenesen a vízvezeték-szerelvényeket árusító boltban lévő délutáni munkájába mehessen. Esténként bébiszitterkedett, hétvégén pedig a nagybátyja fémhulladék-telepén dolgozott.

A középiskolában szégyellte az örökölt, használt ruháit, és azt is, hogy nem engedhette meg magának – sem időben, sem pénzben –, hogy részt vegyen az osztálytársai programjain.

Mozgalmas élete ellenére Brenda jó tanuló volt, és egy féléves ösztöndíjjal beiratkozott egy helyi főiskolára. Amikor azonban az ösztöndíj elfogyott, kénytelen volt hazatérni, mert nem maradt pénze a tanulmányai folytatására. Újabb munkákat vállalt, és hamarosan megismerkedett a férjével, akinek szintén nehéz gyerekkora volt, és aki hozzá hasonlóan teljesen szekuláris háttérből érkezett. Brenda mindössze 19 éves volt, amikor összeházasodtak, kiköltöztek a külvárosba, és továbbra is asszimilált, világi életet éltek.

Így éltek egészen addig, amíg kitört a hatnapos háború, és Izraelt megtámadták a szomszédos országok. Ez sorsfordító esemény volt a nagymama életében, és máig élénken emlékszik arra, mit mondott a férje azon az estén, amikor kitört a háború:

A zsidó népet meg fogják semmisíteni. Az amerikai zsidóknak tenniük kell valamit!

A nagyszülők azonnal a helyi zsidó közösségi központba siettek, és három napon át szinte megállás nélkül dolgoztak azon, hogy pénzt gyűjtsenek fegyverekre, repülőgépekre és infrastruktúrára Izrael védelmének támogatásában.

A hatnapos háború segítette Brendát abban, hogy felfedezze zsidó identitását, nem vallásos, hanem cionista értelemben. Rájött, hogy mélyen hisz abban, hogy minden zsidónak joga van egy biztonságos és befogadó hazához. A háború idején végzett fáradhatatlan munkájuk után őt és a nagypapát meghívták a springfieldi Zsidó Szövetség fiatal vezetői csoportjába. Az ezt követő évtizedekben megszámlálhatatlan órát áldoztak munkára, és jelentős adományokkal támogatták a Szövetséget és más szervezeteket, Izrael és a zsidó közösség érdekében. Brenda nagymama a Jom kipuri háború idején még egy egykarátos gyémántgyűrűt is felajánlott a hadiesemények támogatására – ez Abby, a visszaemlékezés írójának egyik kedvenc személyes története.

Mivel Brenda azt szerette volna, hogy a gyerekei megkapják azt a zsidó nevelést, ami az ő életéből kimaradt, beíratta őket a helyi zsidó iskolába, még akkor is, ha a továbbra is szekuláris édesanyja kételkedve és nehezen fogadta el ezt.

Azóta, hogy Brenda 1967-ben felfedezte a cionizmust, huszonhárom alkalommal járt Izraelben, és állítása szerint minden egyes út jobb volt az előzőnél. Ezek közül sok, a Zsidó Szövetség szervezésében megvalósuló tanulmányút volt, tele előadásokkal és látogatásokkal olyan intézményeknél, amelyek a közösségi adományokból részesültek.

Abby Richmond és nagymamája Brenda

Gyakran mesél egy nyolcvanas évekbeli utazásról, amikor a nagyapával az éjszaka közepén a Ben Gurion repülőtér kifutópályáján várakoztak, hogy fogadják az Oroszországból érkező új bevándorlókat. A nagymama mindig elsírja magát, amikor az idős zsidókról beszél, akik leszálltak a gépről – néha Tóratekercseket hozva magukkal –, és megcsókolták a földet, amikor először léptek Izrael földjére.

A huszonhárom út közül persze Abby kedvence az volt, amelyiken ő is részt vehetett. A nagyszülei ötvenedik házassági évfordulója alkalmából az egész nagycsaládot elvitték Izraelbe. Mindannyian hét és hetvennyolc év között voltak, és az első izraeli élménye így még különlegesebb lett attól, hogy közvetlenül átélhette a nagymama Izrael iránti rajongását.

Manapság a nagymama továbbra is támogatja Izraelt, rendíthetetlenül hisz abban, hogy léteznie kell egy biztonságos és békés zsidó hazának. Még most, hetvenhét évesen is Közel-keleti kurzusokra jár egy helyi főiskolára, hogy naprakész maradjon Izrael aktuális politikai helyzetével kapcsolatban.

Bár Brenda nagymama csak később tanulta meg, mit jelent a feminizmus szó, mindig  kiváló női példakép volt.

Abban a korban, amikor a külvárosokban élő felső-középosztálybeli nőket gyakran az anyaság és a feleség szerepére korlátozták, ő átlépte ezeket a határokat azzal, hogy szenvedélyes filantrópként és aktivistaként is tevékenykedett. Az útja a nehéz, szekuláris gyerekkortól, erős zsidó identitással és Izrael iránti elkötelezettséggel jellemezhető felnőttkoráig, és ez Brenda nagymamát az egyik leginspirálóbb zsidó nővé teszi, akit valaha ismertem – írja büszkén Abby.

Ez az írás a Jewish Women’s Archive Rising Voices Fellowship programjának részeként készült. Fordította: Rubin Eszter

Címlapképünkön: Abby Richmond és nagymamája Brenda látható