Kiűzetés Ausztriából

A zsidó történelem és kultúra története ünnepek és tragédiák, szétszóratás és újjászületés, kulturális és tudományos eredmények gazdag szövedéke. Cikksorozatunk hétről hétre olyan évfordulókat idéz fel – a hanukai fényektől a portugáliai kiűzetésen és az 1867-es emancipáción át Mátyás király udvaráig –, amelyek új nézőpontból világítják meg közös örökségünket. Peremiczky Szilvia írásai emellett a jelen kérdéseire is reflektálnak, Izrael és az antiszemitizmus mai jelenségeit is kontextusba helyezve.

1670. február 28-án I. Lipót császár és magyar király (1640-1705) elrendelte a zsidók kiűzését Bécsből, a császárság fővárosából (Komoróczy 2012 I., 254), majd 1671 tavaszáig az egész ország területéről. A kiűzetés következményei azonban gyorsan éreztették hatásukat Bécs gazdasági életében, ezért az uralkodó kénytelen volt megengedni, hogy a zsidó visszatérjenek az országba. 

I. Lipót uralkodása kezdetén még viszonylag kedvező politikát folytatott a zsidó közösség felé. Megerősítette a zsidók kiváltságait, biztosította számukra a királyi védelmet a bécsi városi tanáccsal szemben, és 1661-ben, egy gyilkossági rágalmat követően, elejét vette a városban eluralkodó pogromhangulatnak. A hamis vád nyomán fellobbant zsidóellenes gyűlölet azonban nem csillapodott, és Lipót felesége, a spanyol Mária Terézia hercegnő, valamint Kollonitsch gróf, bécsújhelyi püspök is a zsidók kiűzését követelte. Az uralkodó végül kiadta a kiűzetési rendeletet, a közösség zsinagógáját keresztény templommá alakították át, az egykori zsidónegyedet pedig később Leopoldstadtnak nevezték el. A közösség mindent megtett, hogy megakadályozza a kiűzetést, többek között Krisztina svéd királynő is megpróbált közbenjárni (Komoróczy 2012 I., 254), de a spanyolországi kiűzetéshez hasonlóan minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, és július 25-én a zsidóknak távozniuk kellett a városból, egy évvel később pedig az egész országból. 

Bécs gazdasága azonban hamar megsínylette a zsidók kiűzését (Komoróczy 2012 I., 255), így 1673-ban Lipót kénytelen volt engedélyezni letelepedésüket Morvaországban és Csehországban, és egyúttal engedélyezte, hogy részt vegyenek az alsó-ausztriai vásárokon. Az 1670-ban kiűzött zsidók egy része a gróf Esterházy Pál nádor tulajdonában lévő városokban, mindenekelőtt a később hét közösségként ismert közösségek egyikében, Kismartonban talált menedékre (Katzburg, 1999, 197). Az Esterházy által 1690. január elsején kiadott védlevél is vélhetően az 1670-ben Bécsből kiűzött zsidók számára 1675-ben biztosított jogokra utal (Komoróczy 2013, 338).  A mai Burgenlandban a középkorig nyúlik vissza a zsidók története, de a hét község (seva kehilot), azaz Köpcsény (Kittsee), Kismarton (Eisenstadt), Nagymarton (Mattersburg), Kabold (Kobersdorf), Lakompak (Lackenbach), Németkeresztúr (Deutschkreutz és Boldogasszony (Frauenkirchen) a 18. századtól indult virágzásnak. 

Bécsben hat évvel a kiűzetést követően, Samuel Oppenheimer, az osztrák hadsereg udvari szállítója volt az első zsidó, akinek engedélyezték a letelepedést. Oppenheimer tíz családból álló kíséretével kapott engedélyt a letelepedésre, de szigorú korlátozásokkal: a vallást nem gyakorolhatták szabadon, zsinagógát nem építhettek, csak magánházakban imádkozhattak. Megtelepedésük azonban újrakezdést jelentett Bécs és a Habsburg Birodalom zsidó történelmében. 

Források, felhasznált irodalom:

McCagg, William. 1983. A History of Habsburg Jews, 1670–1918. Indiana University Press, Bloomington.
Katzburg, Nathaniel. 1999. Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon. MTA Judaisztikai Kutatócsoport–Osiris, Budapest. Online hozzáférés.
Komoróczy Géza. 2012. A zsidók története Magyarországon 1-2., Kalligram, Pozsony.
Komoróczy Géza. 2013. "Nekem itt zsidónak kell lenni". Források és dokumentumok (965-2012). A zsidók története Magyarországon 1-2. kötetéhez. Kalligram, Pozsony.

Peremiczky Szilvia írása