A zsidó képzőművészet a bibliai Bezalelig nyúlik
vissza, akit Isten bízott meg a sátor megalkotásával a pusztában. Azóta a zsidó
képzőművészet virágzik, szerte a világon, magán viselve a zsidó vándorlás
nyomát. A zsidó művészet a következőképpen kategorizálható: népművészet,
mint például a papírmetszetek; rituális művészet – rituális tárgyak
művészi megjelenítése; a harmadik kategória pedig az a csoport, ahol a zsidó alkotók
vizuális kifejezésmódjának széles skálájával találkozhatunk, a festészettől a
szobrászaton át az avantgárd művészetig.
A szavak és eszmék mindig is a zsidó élet
középpontjában álltak, de a képzőművészet és a kézművesség is kiemelkedő
szerepet játszott a judaizmusban.
A zsidóság művészethez való hozzáállását
két, egymásnak ellentmondó tényező befolyásolta:
A hiddur micvá – vagyis a parancsolatok megszépítésének – értéke szép rituális
tárgyak és szent terek létrehozására ösztönöz, és az ennek némiképp ellentmondó
második parancsolat – a "faragott képek" tilalma –, amit egyesek a
művészi alkotások tiltásaként értelmeznek, nehogy bálványimádásra használják
fel azokat.
Az európai felvilágosodás időszakában a gettók megszűntek, a zsidó művészek pedig világszerte ismert alkotókká váltak. Képzőművészetükben változatos módon kapcsolódtak zsidó identitásukhoz, ám akadt
köztük olyan is, aki egyáltalán nem építette be zsidóságát művészi
munkásságába. Az ilyen művészek felemelkedésével felvetődött a kérdés, hogy mi
a "zsidó művészet", és ez még ma is vita tárgyát képezi. Egyes
művészek, mint például Marc Chagall, egyértelműen zsidó örökségükből merítettek
munkájukhoz. Mások, például Camille Pissaro számára a zsidóság csak
érintőlegesen, sőt lényegtelen volt a munkájuk szempontjából. Függetlenül
attól, hogyan definiáljuk a "zsidó művészetet", a zsidó művészek –
festők, szobrászok és mások – virágzó közösséget alkottak Észak-Amerikában,
Európában és Izraelben is.
A zsidó rituális művészet évszázadok óta áthatja a
zsidó otthonokat és zsinagógákat. Ide tartozik a mizrách-tábla, amit az otthon
keleti falára helyeznek. Ez a tábla emlékezteti a családtagokat arra, hogy
merre irányítsák imáikat; a shiviti, a zsinagóga dísze, amely a figyelem
összpontosítására szolgál; és a mikrográfia művészete, amely szent szavak és
szövegek felhasználásával történő rajzolást jelent. A rituális művészeti
alkotások közé tartoznak a kiduspoharak, mezüzék, gyertyatartók és még sok más.
Ezek a tárgyi alkotások egykor a népi vallásosság kifejeződései voltak olyan
zsidók által, akik művészeti képzés nélkül dolgoztak. Mára a zsidó népművészet
egyre kifinomultabbá vált, mivel általuk immár képzett művészek bontakoztatják
ki képességeiket és érzékenységüket.
A XX. század elejétől kezdve Izraelben a
képzőművészet a Kelet és Nyugat egyedülálló találkozásának jelképe volt.
A művészi vizuális kifejezés Izraelben 1906-ban a
jeruzsálemi Bezalel Művészeti és Kézműves Akadémia megalapításával erősödött
meg. Az iskola célja egy "eredeti zsidó művészet" létrehozása volt az
európai művészeti technikák és a közel-keleti hatások ötvözésével. Ennek az
iskolának a művészei – más művészekkel együtt, akik a kibontakozó vizuális
művészeti mozgalom részesei voltak – bibliai jeleneteket ábrázoló festményeket
készítettek, amelyek a múlt romantikus felfogását ábrázolták, összekapcsolva a
jövő utópisztikus vízióival. Ilyen művészek voltak például Shmuel Hirszenberg,
Anna Ticho, Nachum Gutman, Mordecai Ardon és Reuven Rubin.
Izrael állam formálódásával és „érettebbé válásával” a
képzőművészete is fejlődött. Yaakov Agam nemzetközi figyelmet keltett a formák
és dimenziók egyedi használatával. Ahogy Izrael továbbra is vonzza a zsidó
bevándorlókat a világ minden tájáról, ők magukkal hozzák hátterük és kultúrájuk
által formált művészeti képzettségüket és érzékenységüket. Izrael történelme
során a képzőművészetet az izraeli és zsidó történelem nehézségeinek ábrázolására
és értelmezésére használták.
A my jewish learning alapján, Zucker-Kertész Lilla írása