Magasztosabb a beszédnél - a zsidó ének

A zene és az ének mindig is központi szerepet játszottak a zsidó vallási életben, különösen a haszid hagyományokban, ahol a nigunok – szavak nélküli dallamok – a spirituális kifejezés eszközei. Az éneklés természetes közegévé vált a zsinagóga, valamint a zsidó otthon is. Dallamokkal kapcsolódunk a zsidó ünnepekhez és az élet fontos pillanataihoz: a születéstől a halálig, végigkísérnek minket a körülmetélés napjától, a bár micvón át az esküvőig.

Ahogy a gyerekeknek is könnyebb a rímek és rigmusok által szavakat tanulniuk, úgy a bibliai szövegek esetén és az imák elmondásakor is az ének az, ami segíthet a liturgia memorizálásában. A közös éneklés nemcsak az egyéni lelki élményeket mélyíti el, hanem közösséget is épít. Az éneklés az identitás kifejezésének egyik fontos eszköze. A zsidó közösségekben az egyén önmagát a közös hagyományokon és közösségi élményeken keresztül is meghatározza. Míg a héber nyelv szinte minden zsidó számára összekötő kapocs, addig a dallamok és énektechnikák közösségenként jelentősen eltérhetnek. Ezeket a különbségeket nagyban formálta a több mint kétezer éves diaszpóra története.

A Tóra számos „éneknek” nevezett részt tartalmaz. A Biblián belüli legrégebbi szövegek közé tartoznak ezek a lírai költemények, köztük a Debóra győzelmi éneke a Bírák 5. könyvében, és a Sirát hájám, a tenger éneke az Egyiptomból való menekülés után a 2Mózes 15. könyvében, amely a legutóbbi sábátnak a különleges nevét adja: Sábát Sírá, az ének szombatja. Bár sok zsidó minden reggel elmondja ezt az éneket, nyilvánosan, sajátos dallamával csak évente kétszer olvassák fel a Tórából: ezen a sábáton és peszáh hetedik napján.

A zsidó teológiában a tenger éneke a zsidó nép által egyik legmagasztosabb pillanata. „Amit a legalacsonyabb szolgálóleány a tengernél tapasztalt, azt Ezékiel és Ézsaiás próféták soha nem érhették el, mert ott az izraeliták közvetlenül szemtanúi voltak Istennek” - tanítja a midrás (Rabbi Ismáel Mekhilta, Shirata, 3. fejezet.) Erről a pillanatról más legendák is keringenek. A Talmud szerint ez a kinyilatkoztatás olyan intenzív volt, hogy még a magzatok is képesek voltak látni azt az anyjuk hasán keresztül (Sotah 30b-31a). És amikor e mélységes élmény hatására az izraeliták énekelni kezdenek, Isten azt mondja a szolgáló angyaloknak, hogy hagyják abba a szokásos dicsőítő éneküket, hogy Isten jobban hallja az embereket (Midrás Tanchuma Beshalach 13:3).

Minél rendkívülibb egy spirituális élmény, annál inkább túlmutat a szavak erején, vannak esetek azonban, amikor mégis ezzel tehetjük a legtöbbet: kiénekeljük magunkból az érzéseinket.  Az, hogy képesek vagyunk valamit szavakba önteni, nem csupán lehetővé teszi számunkra a gondolataink megfogalmazását egy adott élménnyel kapcsolatosan, hanem egy olyan lelkiállapot megalkotását biztosítja, aminek segítségével újra elérhetjük azt az élményt. Ami személyes élményként kezdődött, az a dal révén kollektív élménnyé is válhat:

Amellett, hogy a csoportos éneklés az információ vagy az inspiráció átadásának módja, hihetetlenül jót tesz nekünk. Még ha pszichológiai kutatások nem is bizonyítják, hogy a PTSD leghatékonyabb kezelései módjai közé tartozik a ritmikus hang és a más emberekkel való mozgás, valószínűleg tapasztalatból tudjuk, hogy ez milyen jó érzés lehet. Akár egy stadionban, akár egy zsinagógában, a csoportos éneklés szó szerint lehetővé teszi számunkra, hogy harmonizáljunk a körülöttünk lévőkkel, ami szinte bármilyen más tevékenységnél könnyebben megnyithat minket az emelkedett állapotok felé. Nem véletlen, hogy szentírásaink szerint az angyali birodalmak énekkel kommunikálnak, nem pedig beszéddel. Hasonlóképpen, a nagy Rabbi Akiva azt tanította, hogy bár az egész Biblia szent, az Énekek éneke a legszentebb (Misna Jadájim 3:5).

Forrás: My Jewish Learning

Fordította: Zucker-Kertész Lilla