Mit mond a zsidóság a reinkarnációról?

A zsidó misztikában a lélek útja nem ér véget a halállal: a reinkarnáció, vagyis a gilgul tanítása szerint lelkünk új testben tér vissza, hogy tökéletesítse önmagát, jóvátegye múltbeli hibáit, és közelebb kerüljön az isteni fényhez.

A nyugati ember a reinkarnációt régóta a keleti vallási hagyományokkal társítja. A lélekvándorlás – vagyis egy lélek sok inkarnáción át tartó útja – olyasmi, amit a nyugati valláskeresők gyakran a szamszarával azonosítanak: a halál és újjászületés körforgása, amely a nagy dharmikus vallások (a buddhizmus, hinduizmus, szikhizmus és dzsainizmus) alapvető eleme. Gyakran figyelmen kívül marad – mind a zsidók, mind pedig a zsidó hagyomány kutatói részéről – a gilgul fogalma, amelyről a Kabbala részletesen szól. Nagyon hasonlóan a szamszarához, amelyet a buddhista művészetben gyakran kerékként ábrázolnak, a szó a héber „forogni” gyökből származik. A kabbalisztikus szemlélet szerint a lélek számtalan testen keresztül „forog” tovább, miközben egy magasabb tökéletességi állapot elérése felé törekszik.

Noha valószínű, hogy a zsidó lélekvándorlás-gondolat gyökerei az ókorig nyúlnak vissza, a gilgul első kifejtései a középkori Kabbalában jelennek meg, a Zóhárban és más forrásokban. Az egyik legkorábbi említése a Sefer HaBahir-ban („A Fényesség Könyve”) található, amely titokzatos eredetű, nehezen érthető misztikus mű, és a 13. századi Európában kezdett terjedni a kabbalisták között. Egy ismert részletében a reinkarnáció körforgását egy szőlőműveshez hasonlítja, aki szőlőt ültet, de az savanyú lesz. Csalódottan kivágja a tőkéket, és új szőlőt telepít – ám az is savanyú lesz. A Bahir kérdezi: „Hányszor kell végigcsinálnia a folyamatot?” A válasz: „Akár ezer nemzedéken át.” Így van ez a lélekkel is, amely számtalan életen át gyűjt érdemeket – vagy éppen mást.

A kabbalisztikus gondolkodás szerint a lelkek túlnyomó többségével is ez a helyzet. Bár előfordul, hogy új lelkek is születnek, a legtöbben már jártunk itt korábban, és újra visszatérünk majd. A jelenlegi életünk csupán egy állomás azon az úton, amely egy tökéletesedett állapot felé vezet, amikor is lelkünk apró isteni szikrája újra eggyé válik az isteni tűzzel. Ez a tökéletes állapot – vagyis a gilgul beteljesedése – párhuzamba állítható a buddhista nirvána fogalmával. Ugyanakkor míg a nirvána szó szerint „kioltást” jelent – vagyis a vágy és a kapzsiság lángjának eloltását –, addig a kabbalisták a lélekvándorlás végső célját egyfajta egyesült lángként írják le, amelyben a lélek szikrája beleolvad az Örökkévaló határtalan fényébe.

A zsidó misztikus hagyományban jelen van az a hit is, hogy az ember ebben az életben tanúsított tettei befolyásolhatják későbbi újjászületéseit – jó vagy rossz irányba. Tanítványai szerint a 16. századi Kabbala egyik legnagyobb alakjának, Jichák Lurijának (Rav Jichák Luria) különleges képessége volt, hogy egy másik ember arcába tekintve felismerte a lélek korábbi inkarnációit. E felismerés által Luria képes volt tanácsot adni követőinek, hogy ebben az életben mely lelki területekre kell különösen odafigyelniük.

Az egyik Luria-tanítvány, Rabbi Hayyim Vital a Sha’ar HaGilgulim („Az újjászületések kapuja”) című művében részletesen kifejti, hogyan játszódhatnak le ezek a folyamatok az évszázadok során. Vital szerint a lelkek kifejezetten azért születnek újjá, hogy bizonyos tulajdonságaikat tökéletesítsék, vagy befejezetlen feladataikat teljesítsék. Ideális esetben minden egyes következő gilgul a lelki fejlődés magasabb fokára emelkedést jelenti, ám a haladás nem automatikus. Valójában a bűnös élet akár a reinkarnáció alacsonyabb formájához is vezethet, például állatok, növények vagy akár élettelen tárgyak formájában történő újjászületéshez.

Egy különösen színes példa a vízként való újjászületés lehetősége, amely a gyilkosság következménye. Az elképzelés szerint a lélek örökké áramlani fog, soha nem talál otthonra, amiért korábbi életében más vérét engedte folyni. Hasonló módon, bár nem büntetésként, egyes haszid hagyományok szerint gyakran előfordul, hogy egy ember lelki szikrái nemcsak az ő testében, hanem személyes tárgyaival is összefonódnak.

Bár az élet célja végső soron a gilgul körforgásának teljes véghezvitelében rejlik, a Kabbala azonosít bizonyos nagy lelkeket, akik minden nemzedékben újjászületnek, hogy más lelkek útját segítsék vagy múltbéli hibákat jóvátegyenek. A luriani hagyomány szerint például Ábel lelke Mózesben, Káin lelke pedig Jitróban született újajá A Mózes és Jitró közötti pozitív kapcsolat a Kivonulás történetében így jóváteszi múltbeli erőszakos tetteiket, és helyreállítást (tikkun) hoz kapcsolatukban, valamint a világ egészében.

Ezek a támogató lélekvándorlások kétféleképpen történhetnek: amikor egy nagy lélek új testben születik újjá – például Mózes lelke, amely egyes hagyományok szerint minden nemzedékben újjászületik –, vagy amikor egy lélek „összekapcsolódik” egy élő ember testével (ez az ibbúr jelensége), hogy segítsen neki egy bizonyos vallási feladat teljesítésében. Ez képezi a pozitív szellemi jelenlét fogalmának hátterét.

A zsidó gondolkodás egyik jellemző vonása a nyitott és nem túl kötött hozzáállás ahhoz, mi történik az élet végén. Mint a zsidó spekulációk legtöbb területén, az ókori és modern gondolkodók is különféle elképzeléseket vizsgáltak arról, mi lesz az emberrel a halála után. Bár a gilgul fogalma nem játszik kiemelt szerepet a nem misztikus zsidó forrásokban, az évszázadok során mégis szilárdan bevett lehetőséggé vált a zsidó elképzelések „menüjében” az élet utáni, vagy inkább a következő életre vonatkozó elméletek között. Mint minden más lehetőség, ez sem került egyöntetűen jóváhagyásra, sem pedig kizárásra.

Illusztráció: Hugo Sykes / Pexels

A My Jewish Learning cikke alapján fordította: Zucker-Kertész Lilla