„Íme, Izrael fiai nem hallgattak rám”

– A „nem szabadnak lenni” fogalomnak számos formája lehet. Ilyen a nincstelenség, ami rabsorban tartja az embert – írja a VÁÉRA hetiszakasz kapcsán Szerdócz Ervin rabbi.

A zsidók 210 évet töltöttek az egyiptomi rabszolgaságban. A tét: „rabok legyünk vagy szabadok”. Isten a Tízparancsolatban, Önmagát nem mint Teremtőt definiálja, hanem mint szabadító Istent: 

„Én vagyok, aki kivezetlek a szolgaság házából.” (II.M. 20/2.).

Az örökérvényű megállapítás szerint ahhoz, hogy értékelni tudjuk a szabadságot, bizony meg kell ismernünk a rabság minden búját-baját.      Sigmund Freud, a nagy lélekbúvár így fogalmazza meg a szabad és nem szabad dichotómiáját: 

„A legtöbb ember nem igazán akar szabadságot, mert a szabadság felelősséggel jár, és az emberek többsége retteg a felelősségtől”.

* * *

Izrael Háger vizsnitzi rabbi Nagyváradra költözött. Jól érezte magát a városban, ahol szokásává vált a közössége egyik-másik tagjával sétálni. Egy alkalommal a helyi bank igazgatójának háza előtt vitt az útjuk. A rabbi kísérője elmondta, hogy az igazgatót felvilágosult, de vallástalan, az elesettekkel szemben érzéktelen embernek ismeri a város.

Erre a rabbi Izrael bekopogott a ház ajtaján. Az igazgató nagy tisztelettel fogadta a rabbit és kísérőjét, hellyel kínálta őket és a látogatás okáról kérdezte látogatóit. A rabbi némán ült helyén. Erre az igazgató a kisérőhöz fordult, de az sem tudott mondani semmit látogatásuk okáról. 

Egy órát ültek nagy hallgatásban. 

Azután a rabbi felállt, elköszönt és készült elhagyni a házat. A bankár felajánlotta, hogy hazakíséri a rabbit. A rabbi háza elé érve ismét faggatni kezdte a vizsnitzi rabbit látogatásának okáról.

– Kedves igazgató úr – szólt a rabbi –, azért kopogtam be magához, hogy egy micvát teljesíthessek, és hála, sikerült is az előírások szerint teljesítenem.

– Elárulná nekem  – érdeklődött a bankigazgató –, hogy milyen parancsot teljesített a velem csendben eltöltött egy óra alatt? 

– Az áll a Törvényeinkben – magyarázta a rabbi –, hogy micva azt mondani valakinek, ami meghallgatásra fog találni. Ahogy micva hallgatni akkor, ha a  mondanivalójának nem lenne foganatja. Ezért jöttem magához és elhallgattam azt, ami úgysem hatna magára. 

– Már bocsánatot kérek – védekezett az igazgató –, hiszen nem lehet, hogy mégis hallgatni fogok a szavára? 

– Nem, nem! – erősködött a rabbi. – Egészen biztos, hogy minden kérés süket fülekre talál az ön esetében. 

A bankár oldalát fúrta a kíváncsiság. Addig erősködött, míg egy idő után a rabbi engedett a kíváncsiságának, és a következőt mondta:

– Itt, Váradon él egy szegény özvegyasszony. Kevés a keresete, ráadásul nagy összeggel tartozik az ön bankjának. A kölcsönt jelzálogkölcsönként vette fel a háza értékének terhére. Özvegy lett, nem tud fizetni. Úgy tudom, néhány nap múlva elárverezik házát. Az asszony utcára fog kerülni. Arra akartam kérni önt, igazgató úr, hogy engedje el az adósságát. De nem szóltam erről, mert amint már tudja, micva hallgatni arról, ami úgyis süket fülekre találna. 

– De drága rabbi! - mondta az igazgató. – Az asszony, akiről beszél, nem nekem tartozik, hanem a banknak. Nem az enyém a bank, én az igazgató vagyok. Hogy engedhetnék el az asszonynak egy ilyen összeget a bank kontójára?

– Na látja! – szakította félbe a rabbi. – Biztos voltam benne, hogy nem hallgat rám, és nem is érti azt, amit „elhallgattam”. 

Majd köszönés nélkül bement házába. 

A bankár is hazament, és másnap a saját zsebéből fizette ki az adósságot, így az asszony megmenekült az árveréstől.