„Ha valaki fogadalmat tesz… – kötelességet vesz lelkére…”

Szerdócz Ervin írása szomorú és igaz történet, amely a kiejtett szó súlyáról és következményéről szól a mostani hetiszakaszunk, a Mátot-Mászé kapcsán.

A történetet, mely nagyapjukról, Mandel Sámuel rabbiról szól, Máté György úrtól, az Újpest-Rákospalota Templomkörzet elnökétől és Popper Péter professzortól, egykori tanáromtól is hallottam. Előzményként annyit kell tudni, hogy Mandel Sámuel rabbi a budapesti Aréna úti zsinagógában tevékenykedett két évtizeden keresztül, 1921- 1943 között. A rabbi orvosfiát, Sándort munkaszolgálatra vitték Voronyezsbe. Mandel Sámuel rabbi tudomására jutott, hogy a munkaszolgálatosokat kihajtják az aknamezőre. Fia volt minden reménysége. A fia nem lett ugyan rabbi, ahogy szerette volna, de orvosként látta benne álmainak megvalósítóját. Ha ő nem tudott imáival gyógyítani, majd Sándor fia gyógyít tudományával.

A rabbi bezárkózott a zsinagógába, kinyitotta a frigyszekrényt. Kezébe vette Jehezkiél próféta könyvét, kinyitotta a 18. fejezetnél. 

Világ Ura! Mennyei Atyám! Te adtad a próféta szájába a következő mondatokat: „A vétkező lélek, az hal meg, a fiú nem viseli atyja bűnét és az atya nem viseli fia bűnét, az igazak igazsága rajta magán lészen, és a gonosznak gonoszsága rajta magán lészen!” Te, Igaz Király! Te tudod, hogy Sándor fiamnak nem voltak vétkei, hogy ilyen csapás érje. Egész életében tanult, hogy gyógyíthasson. Mennyei Atyám! Nézz le fiamra…ideje se volt vétkezni. Gyenge fizikuma van. Nem élné túl Voronyezst, csak… ha csodát teszel vele. 

A rabbi elérzékenyült és szünetet tartott beszédében. Várt, mintha erőt, bátorságot venne magán. Majd folytatta:

 „Ha mégsem tennél csodát vele, hiszen ki vagyok én, hogy csodát kérhessek Tőled? Hogyan kérhessem, hogy megtedd értem... Írva van: „megbünteted az atyák vétkét gyermekeiben”. Kérlek, Örökkévaló, ha van bűnöm, mely sokszoros büntetést érdemel, mérd rám teljes haragodat, de kíméld meg… kíméld gyermekemet. Kész vagyok meghalni, hogy ő élhessen!” 

Csendben hazament és tépelődött. Sándornak, szeretett orvosfiának miért kellett olyan egyenesnek lennie? Miért nem szimulált ő is, mint orvos kollegája, akit végül is Budapesten hagytak. Olvassuk: „Mindig pereltem az Úrral a 36 igaz ember (lámed-vov) miatt. Izrael a Te választott néped… Izrael a népek „Lámed-vovja”, mely egyedül viseli el a 36-ok szenvedését”. (Tudni kell, hogy a kabbala szerint minden nemzedékben él a világon 36 igaz ember, kik miatt I-ten megbocsájtja a világ összes bűnét (lásd André Schwarz-Bart: Igazak ivadéka). 

A rabbi tépelődött, hogy miért nem menekítette családját külföldre, majd hozzátette: 

„Igaz, én meg Misike (a rabbi másik fia, a későbbi Máté Miklós, a Bethlen téri zsinagóga főrabbija) nem tehettük volna meg, nem hagyhattuk el híveinket… Nekünk híveinkkel kell maradnunk… Hogyan érthetném meg I-en akaratát? Egyáltalán megérthető I-en akarata? Úgy élünk, mint eleink Egyiptomban. Te Ö-való! Te, reményünk Forrása, alázattal kérdem: miért nem adsz nekünk új Mózest, aki akaratoddal csodát művelne….? Igen! Nehéz alázatosnak lenni….”

Abban az időben szokás volt, hogy ha valaki nagyon súlyos beteg lett, akkor a templomszolga, a samesz végigjárta a híveket és kérte őket: ajánljanak fel „napokat”. Összegyűjtöttek „időt”, amit aztán a rabbi felajánlott a templomban, mondván: „Uram, lehet, hogy elfogyott az idő, amit Te a testvérünknek szántál. De mi szeretjük őt és hajlandók vagyunk kevesebbet élni, hogy ő még élhessen.” Ha a beteg meghalt, a „napokat” visszaadták: a samesz végigjárta a híveket és azt mondta nekik hogy  „Az Úr nem fogadta el a fejajánlásodat, visszakapod a felajánlott napot, hónapot vagy  a saját életéből felajánlott évet". Viszont ha a beteg meggyógyult, akkor a samesz név szerint értesítette a felajánlót: „Az Úr elfogadta felajánlásod a hittestvérünk gyógyulásáért, így a felajánlásod szerinti nappal, hónappal vagy évvel kevesebbet fogsz élni".

Visszatérve a történethez: rabbi Mandel Sámuel eltűnt két napra. A család aggódott. Kiderült, hogy megint bezárkózott a zsinagógába. Amikor előjött, nagyon nyugodt volt, a siker az arcára volt írva. Bevallotta: 

„Én felajánlottam az Úrnak az összes hátralevő életidőmet, Sanyiért. Hadd éljen Ő! Úgy érzem, az Úr elfogadta és most nagyon megnyugodtam”.

Mindenki tudomásul vette, de senki sem gondolta végig, hogy mit jelent ez. Majd rövidesen mindenki előtt világos lett: ha Mandel Sámuel rabbi egész életidejét felajánlotta, akkor Ő már nem élhet tovább. Az emberek suttogtak és feszülten vártak!

Majd történt, hogy a rabbi, hirtelen és teljesen váratlanul, minden előzmény és előjel nélkül megbetegedett. Rövidesen – 1943. október 4-én – békésen meghalt a Városmajor utcai János szanatóriumban akut leukémia következtében. Mandel Sámuel 68 éves volt.

A rabbi nagyon derűsen viselte a gyors csapást! Bizonyítékát látta végzetes betegségében annak, hogy I-ten elfogadta felajánlását. Halála előtt azt mondta a halálos ágya mellett imádkozó híveinek: „Két alak áll mellettem, két angyal, két küldött! Az egyik nyugtat, a másik fenyeget”.

Mint kiderült: a fia a rabbi halálát követően meghalt Voronyezsben…

Flekktífusz vitte el… 

De ezt Mandel Sámuel rabbi már nem tudhatta.

„Ám lehetséges vajon, hogy mégis tudta?” Lehet, hogy Mandel Sámuel főrabbi ezt is tudta? Tudta...! Biztosan tudhatta, és úgy halt meg, hogy „Ő megpróbálta… Megtett mindent, ami megtehetett…”. Fogadalmával két misztikus alak állt melléje: az egyik nyugtatta, a másik fenyegette. 

„Aki fogadalmat tesz, az a halált vonja magára.”
(Vajikra Rabba 37/1.)