Mózes büntetése: a vallási vezetőkkel szemben szigorúbb az Örökkévaló – Jó szombatot

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma este 20 óra 24 perckor köszönt be, a királynő holnap este 21 óra 42 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából ezen a héten a Hukát (Mózes 4. 19:1–22:1.) hetiszakaszt olvassuk fel a zsinagógákban.

A Szombat nem a kifelé, hanem a befelé figyelés ideje, több mint 24 órán keresztül, egy napnál kicsit hosszabb ideig, hogy „kerítést építsünk a Tórának”, megóvjuk, hogy a szombat szelleme minél tovább maradjon velünk.

A halál kétségbeejtő tempóban szedi áldozatait, közeledik a végkifejlet: Mirjám és Áron is meghal és Mózes megtudja, hogy ő sem mehet majd be az Ígért Földre, hogy az ő élete is a végéhez közeledik, ahogy a zsidó nép egész útja Egyiptomból az otthona felé. Búcsú egy nemzedéktől.

Bár a Tóra még jó pár héten át tart, amíg eljutunk majd az őszi ünnepek végéig, az újrakezdésig, maga a történet már az utolsó szakaszába lépett. A határ közeledik, a nemzedékváltás megkezdődött. Egy különösen fájdalmas pillanatban, Mirjám halála után Mózes elveszíti a fejét, kiabálni és csapkodni kezd. A nép panaszkodik, hogy szomjas és az Örökkévaló arra kéri Mózest, beszéljen egy sziklához, hogy vizet adjon. Mózes, miután egybehívta a zsidókat, gorombán rájuk szól, amiért képtelenek abbahagyni a szünet nélküli reklamálást, aztán dühösen rácsap a sziklára egymás után kétszer.

Szidalmazza azokat, akiket rábíztak, nem követi Isten utasítását, beszéd helyett ráüt a sziklára, agresszív és kontrollvesztett. Elege van. Fáradt, idősödik, gyászol és kissé lehet, hogy tehetetlennek érzi magát. Bárkinek elnézné még maga az Örökkévaló is, ha ebben az állapotban kiabál és a feszültségét levezetendő ráüt a keze ügyébe kerülő tárgyakra. Az ilyen jeleneteket sokan láttuk, sokan okoztuk és szégyelljük, de ha ennél a csapkodásnál és kiabálásnál soha senki semmi súlyosabbat nem tett volna, nem kapott volna ennyire szigorú büntetést. Az, hogy kissé hisztérikusan viselkedett, elvette Mózestől a lehetőséget, hogy lássa megvalósulni élete célját. Ő nem érkezhet haza, nem nyugodhat meg attól, hogy véghezvitte, amiért élt. Az Örökkévaló páratlanul szigorúnak tűnik, főleg akkor, ha tekintetbe vesszük, mi mindent bocsátott meg a zsidóknak. Itt és most ugyanakkor hajthatatlan. Mózes soha nem jár Izrael országában. Mert a nagy sivatagi út végéhez közeledve már nem uralkodott az indulatai fölött, szegény.

Pedig, ismeretes, ő volt Izrael vezetője, ő volt az első és legkomolyabb zsidó vezető, hozzá hasonló többé nem érkezett erre a világra. És éppen ezért kapott mindenkinek szigorúbb ítéletet. Mert a vezetőkre ezerszer szigorúbb szabályok vonatkoznak, mint azokra, akikért felelősek. Mert vezetőnek lenni nem privilégium, nem jár semmiféle előnnyel, a célja nem a tisztelet és nem a pénz, senki, aki ebből vagy egyébből többet igényel magának, nem is lehet igazi vezető, igazi rabbi. A vezető mindig az utolsó, mindenki fontosabb nála, mert neki kell gondoskodnia mindenkiről. Semmi sem jár neki, még annál is kevesebb jár neki, mint amit bárki más megkaphat. Van, aki néha megengedheti magának, hogy elviselhetetlen legyen, a vezető, legalábbis a közösségével szemben, soha.

Joggal lehet mondani, hogy ez senkitől sem várható el, mindenkinek vannak szégyenteljes pillanatai, mindenkit megvisel a gyász, a fájdalom, a fáradság és fáradtság. Valóban. Ezért kell vigyázni a vezetőkre, nem privilégiumot, hanem szupervíziót biztosítani számukra, szakmai és lelki segítséget. Ha hibáznak, mint mindenki, azt nem takargatni kell, hanem segíteni abban, hogy szembenézzenek vele és ne kövessék el újra. Mózesnek voltak társai, akikkel megoszthatta a felelősséget. A két testvére, Mirjám és Áron. Ők halnak meg egymás után ebben a hetiszakaszban. Egyedül marad az idős és lélekben a pihenésre készülő, rendkívüli figura, a Tóra főszereplője. Az, ami egyfelől szörnyű büntetés, másfelől megkönnyebbülés is számára. Az ő feladata lassan véget ér. Aki célba ér, nem ő lesz, de a munkát ő kezdte el és adta tovább, amikor eljött az idő. Az országba nem, de a zsidó emlékezetbe – az emberiség emlékezetébe – hazaért. Még gyengeségében is tanítás mutatkozik arról, milyen összehasonlíthatatlan alázatot igényel mások vezetőjévé lenni.

Békés szombatot kívánunk!