Én és Te: a hétköznapok Istenélménye – Jó szombatot!

2021. Február 12. / 13:42


Én és Te: a hétköznapok Istenélménye – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent napja ma délután 16 óra 44 perckor köszönt be, a királynő holnap kora este 17 óra 51 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából a Mispátim hetiszakaszt olvassuk. A mostani a Sékelek Szombatja. Mindenkinek jó szombatot kívánunk!


A Tízparancsolat kinyilatkoztatása, Isten jelenlétének közvetlen megtapasztalása után száraz és Istennel jobbára semmilyen viszonyban nem lévő előírások sorozatán kell átrágnunk magunkat. Kinyilatkoztatás, epifánia nincs minden héten, meg kell tanulnunk Isten jelenlétét megőrizni, tartóssá tenni. Felismerni a képmásaiban, egymásban.

A történet, éppen a tetőpontján, megszakad, hogy szabályok felsorolásának adja át a helyét. Mispátim azt jelenti: törvények. Ne nyomd el a jövevényt, az idegent, utasít a szöveg, mert Ti is jövevények voltatok Egyiptom országában. Az átmenetileg félbeszakadó történet mondja el, miért ne nyomd el. A történet jelöli ki helyedet a világban, a történeted ad számodra törvényt, ha tudod, ki vagy, tudod, mit kell tenned. Abból, honnan jöttél, megértheted, ha jól figyelsz, merre tarts. Aki érti a történetet, érti a törvényt is.

Segítsd ellenségedet – a szöveg nem kéri, hogy szeresd, csak annyit, hogy segíts rajta, ha bajban van. Minden emberi lény iránt, különösen személyes ismerőseink iránt tartozunk valamilyen mértékű felelősséggel, ezen a még oly megalapozott ellenszenv semmit sem változtat. Ez a másik ok a történet és a törvény tudatos összekapcsolása mellett, amiért Isten megmutatkozása után többnyire emberek közötti viszonyokat szabályozó törvények listáját olvassuk.

Ahhoz, hogy tartósan jelen legyen közöttünk, a hozzánk legkevésbé közelállókat is fel kell ismernünk Isten képmására teremtett emberi lényként, olyan társadalmat kell szerveznünk, amely, és ez nagyon nehéz, segíti és intézményesíti ezt a felismerést. Semmivel sem gyakorolhatjuk ezt jobban, mint azzal, ha segítünk az ellenségeinknek, ha megpróbáljuk bennük felismerni Isten képmását.

Mert vannak gyakran istenhiányos idők, amikor elrejti arcát, ahogy a Tóra mondja, nem halljuk szólítását. Mind ismerjük ezt, a Martin Buber szép szavával, Istenfogyatkozást. „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem”, kérdezi a 22. zsoltár nyitósora (ezt idézi a názáreti Jézus élete utolsó pillanatában az evangélium szerint).

Ilyenkor az egyetlen híradás ezen a földön Isten jelenlétéről a másik. Benne kell feltalálnunk. Az, ismét Bubert idézve, Én-Te-viszonyban. Amikor nem igényeim, akaratom, terveim tárgyaként, eszközeként jelenik meg számomra a másik, nem Az-ként, hanem személyként: amikor nincsenek vele terveim, nem szorul az elvárt és kiszámítható szerepviszonyok korlátai közé, amikor rájövök, hogy nem ismerem és elkezd érdekelni, és megkockáztatom, hogy valami majd nem sikerül közöttünk. Amikor felvállalom a találkozás kockázatát. Amikor – minden rövid távú, kalkulatív ésszerűség ellenében – segítek ellenségemnek, megpróbálom újraindítani, kimozdítani a helyéről a viszonyunkat. Segíteni ellenségemnek az adott érzelmi viszonyok elbizonytalanítása is. 

Ilyenkor újra feltesszük a kérdést magunknak: ki is ez az ember és pontosan mi dolgom vele. Ahogy talán ő is felteszi magának.

Végső soron minden Én-Te-viszony a végső Te keresése, az első és végső szólításé. Minden valódi találkozásban Őrá ismerünk, minden valódi kérdésünkkel Őt szólítjuk meg újra.

Jó szombatot!

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek