Százévesen elhunyt Varró Vince professzor, aki ,,zárójelentést" írt a XX. századról

– A gének és a szerencse határozza meg az ember sorsát – vallotta Varró Vince orvosprofesszor, aki megélte az antiszemitizmus erősödését, túlélte a bori munkaszolgálatot, majd a gasztroenterológia hazai és nemzetközi hírű, iskolateremtő szaktekintélye lett a szegedi belgyógyászati klinikán. A holokauszttúlélő professzor az életét az „Az én huszadik századom zárójelentése" című könyvében dolgozta föl.

Elhunyt dr. Varró Vince, a Szegedi Tudományegyetem emeritus professzora, a belgyógyászat, azon belül a gasztroenterológia hazai és nemzetközi hírű, iskolateremtő szaktekintélye, a szegedi I. számú Belgyógyászati Klinika egykori vezetője – adta hírül a Szeged.ma hírportál. 

Dr. Varró Vince Budapesten született 1921. október 13-án. A budapesti Mátyás Király Reál Gimnáziumban érettségizett, a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett államtudományi doktori diplomát, majd 1949-ben avatták orvosdoktorrá. Később Szegedre került, ahol 1970-ben nevezték ki egyetemi tanárrá. Tizennyolc éven át volt az I. számú Belgyógyászati Klinika tanszékvezetője, hat évig klinikai rektorhelyettesként is dolgozott. 

Klinikai tevékenysége során nemzetközi hírű gasztroenterológiai centrumot hozott létre, amely jelentős eredményekkel járult hozzá a modern orvostudomány fejlődéséhez. Tíz éven át töltötte be a Magyar Gasztroenterológiai Társaság elnöki tisztét, és neki köszönhető, hogy 1976-ban a budapesti Nemzeti Galériában rendezték meg az Európai Gasztroenterológiai Társaság konferenciáját. 

A professzorról Tanács István, az egykori Népszabadság volt szegedi tudósítója  2014-ben írt portrécikket „Derűs zárójelentés egy szörnyű századról" címmel, amelyben dr. Varró Vince egyebek mellett azt mondta: 

„Az ember életét két dolog határozza meg: a gének és a szerencse. Ha megkérdezik, melyiket tartom fontosabbnak, azt mondom: a szerencsét. Engem a zsidó származásom miatt nem vettek föl Magyarországon az orvosegyetemre, pedig az édesapám háborús vitézségi kitüntetése miatt kivételt kellett volna tenniük. Belgrádban kezdtem az orvosegyetemet, mert anyai ágon a Bácskából származom – de kezdetben egy szót sem tudtam szerbül. Az, hogy megtanultam a szerb nyelvet, később, a bori munkaszolgálat alatt többször megmentette az életemet. A belgrádi egyetemet el kellett hagynom, Budapestről soroztak be munkaszolgálatra. Még az is előnynek bizonyult, hogy nem a bácskai bunyevác dialektust beszéltem, hanem egy boszniai szerb tanártól az eredeti szerbet tanultam meg. A lágerben könnyen tudtam csencselni a szerb parasztokkal, nem éheztem annyira, a bajtársaimmal is volt mit megosztanom időnként. Túléltem."

Fakadjon áldás emlékéből!

(Címlapkép: Karnok Csaba/Népszabadság)