Ma húsz éve hunyt el minden idők egyik legismertebb hegedűművésze, Yehudi Menuhin 

Minden idők egyik legismertebb hegedűművésze, a zene fáradhatatlan és szuggesztív népszerűsítője, Yehudi Menuhin húsz éve, 1999. március 12-én hunyt el. Albert Einstein is istenbizonyítéknak tekintette.

---

Belorusz zsidó rabbidinasztiából származik, szülei a nagy emigrációs hullámmal érkeztek Amerikába, lánytestvérei is elismert zenésszé lettek.

Amikor emigráns szülei lakást kerestek Amerikában, egy főbérlő tévedésből megnyugtatta őket, hogy zsidókat, ebben biztosak lehetnek, nem fogad be a házába. Édesanyja ezután, a további félreértések elkerülése végett, eldöntötte, hogy a Yehudi nevet fogja adni gyermekének. Yehudi ugyanis azt jelenti héberül: zsidó.

Hét éves korában fel először, 13 évesen már Bruno Walter vezénylete alatt játszott Bachot, Beethovent és Brahmsot Berlinben és a közönség soraiban helyet foglaló Albert Einstein játékát bizonyítéknak tekintette arra, hogy igenis van Isten. „A csodák napjai nem értek véget. A mi drága öreg Jehovánk továbbra is dolgozik” – mondta állítólag a hangverseny után. 

Minden csodagyerek ősmintája a 20. század számára, életrajzírója szerint a 30-as években „ő volt a bolygó leghíresebb gyermeke”.

Nem a technika, hanem az átéltség, az eleven érzés volt az, ami azonnal felismerhetővé tette a játékát.

Játszott a világháború alatt a szövetséges csapatoknak és a bergen-belseni koncentrációs tábor túlélőinek.

Bartók egyik utolsó és egyik legjelentősebb, Szólószonáta hegedűre című művét rajongója, Menuhin megrendelésére írta, ő játszotta először New Yorkban.

Nem volt híve a teljes németség – pláne a német zene és kultúra - büntetésének és már 1947-ben együtt muzsikált – a legelső zsidó zenészként - a nácik alatt is végig Németországban dolgozó Wilhelm Furtwanglerrel, sok felvételt készítettek együtt. Arra is emlékeztetett, hogy Furtwangler számos zsidót mentett meg saját élete kockáztatásával.

Az ’50-es években a jóga hívévé vált és nagy érdemeket szerzett európai népszerűsítésében. Nem utolsósorban ő fedezi fel Európának Ravi Shankar szitárművészt, van, aki szerint lényegében ő a „világzene” felfedezője, de jazzt is szívesen játszik.

Hetven évet fog át karrierje, 1929-ben kezdte és 1999-ben, 83 éves korában rögzítették az utolsó felvételét.

A ’60-as években technikai nehézségekkel kellett bajlódnia, sokak szerint azért, mert csodagyerekként nem kapott időben megfelelő technikai képzést, csak arra biztatták, hogy hallgasson az ösztöneire. Ez – a csodagyerekség átka – volt élete egyik legnagyobb drámája, amelyet úgy oldott fel, hogy egyre inkább a vezénylés került munkája fókuszába és egyre többet foglalkozott azzal, hogy humanista politika célok érdekében kamatoztassa hírnevét.

Amikor 1991-ben Izrael kitünteti, a világ egyik leghíresebb és -népszerűbb zsidó embere arról beszél, hogy a ’67-ben elfoglalt területek megszállása nem méltó a zsidó nép, az ő nagy népe történelméhez és tanításainak magas erkölcsiségéhez. Már az állam megszületése után nem sokkal, 1950-ben ellátogat Izraelbe, de szívén viseli mindvégig a palesztin menekültek ügyét is. Moszkvai meghívását is felhasználja arra 1971-ben, hogy számon kérje a Szovjetunión az emberi jogok érvényesülését, a ’90-es években az ENSZ jószolgálati nagykövete. 

Az általa alapított zeneiskolában a zene kizárólagossága helyett teljes körű oktatásra, személyiségfejlesztésre törekedtek, a különböző képességek, ösztön és értelem harmóniájára – alighanem ezt is saját felemás csodagyerekségéből tanulta. Ő maga is visszament az iskolába tanulni, körülrajongott óriáskánt, élete második felében, a zenéről és erről a harmóniáról.

„Gyermek volt és mégis már érett férfi és nagy művész”, mondta Bruno Walter a 13 éves Menuhinra visszaemlékezve. De egész hosszú és ünnepien szép életére is mondhatta volna.