Nem enged a bojkottmozgalmaknak, imád Izraelben játszani a walesi szénbányász családból 80 évesen is sármos világsztárrá váló énekes, akinek talán legnagyobb slágere Sámson filiszteus szerelméről, Deliláról szól és akinél szebben talán még senki nem énekelte a Jiddise Mámét.
Ő sem megy ki a divatból, ő is gyönyörű fiatalember a színpadon 80 évesen is és 100 évesen is az lesz, mert érződik rajta, hogy imád énekelni, hogy egyedül akkor lehet igazán saját maga, ha megszólal benne a rock and roll, vagyis a szenvedély. Ez a szenvedély nem öregedett meg benne, ezért lehet máig is beleszeretni. Ezért indult be énekesi világkarrierje többek között két nagy szenvedélyről, az élet két igazi szenvedélyéről szóló zsidó kötődésű dallal. A két nagy szenvedély mindegyike egy-egy nőhöz fűz: a szerelmünkhöz és az édesanyánkhoz.
Az őrjítő szerelemi szenvedély egyik legismertebb példája Izrael bíráinak leghíresebbje, Sámson esete, akit egy filiszteus nő (biblikus Rómeó és Júlia) annyira magába bolondít, hogy minden titkát kiszolgáltatja neki, az ellenségnek és végül az életével fizet vonzalmáért. Ezt a történetet fordítja vissza a megszokott klisékbe a mégis elementáris erejű dal: itt a férfi nem meghal, hanem öl szerelmi tébolyában. Ez akár felettébb problémás is lehetne, romantizálja az agressziót (úgy szerette, nem is tudta, mit csinál), de nem erről van szó, hanem a dalban érződő páratlan erőről, szűkölő fájdalomról, arról, hogy valóban van úgy, hogy az érzéseink erősebbek nálunk (és ez természetesen nem igazol semmiféle brutalitást). A dalt tarthatjuk ostobának, de Sir Tom Jonesnak hiszünk, mert nem az az igaz, amit énekel, hanem az, ahogyan csinálja. A rock and roll szerelem és őrület, de minden agresszivitás nélkül.
És van a feltétlen szeretetnek még egy formája, amely szelíd ugyan, de mégis intenzív, az, ahogy az anyukánk iránt érzünk. Egy ennyire érzelmes ember nem tudta volna nem énekelni a Jiddise Mámét, amely minden anyai szeretet egyetemes himnusza, még ha két zsidó is írta nagyjából 90 évvel ezelőtt Amerikában. A dal búcsú egyúttal Európától, az óhazától is, az előző zsidó generációktól, akik egy hagyományos zsidó életforma szülöttei voltak. Az Amerikába áttelepülő zsidó családok tömegei két népszerű műben is elsiratták ezt az életformát: A Jiddise Máméban, ahol a Mama a távoli, visszahozhatatlan múltat jelképezi, a bölcsőt, amely még az óceán túlfelén ringott és a Hegedűs a háztetőn, a „hagyomány” felbomlásának története. Mivel minden a földön éppen a búcsú pillanatában tűnik a legszebbnek, érthető, ha épp ez a két darab látja a legszebbnek a kis zsidók szűkös világát.
A zsidó modernitás saját születésének pillanatát beszéli el bennük fájdalmas hangon. Tom Jones szintén emlékezhet benne a maga walesi óhazájára, tulajdonképpen Amerika minden bevándorlója egyformán érezheti a magáénak a dalt és a musicalt is. Tom Jones pedig kimondhatatlan, meghatott rajongással imádja ezt a jiddise mámét, annyira, hogy a beszámolók szerint olyankor, ha koncerten előadja, olyan érzésünk van, mintha zsidó lenne, mert más így, ennyire ezt nem értheti. De, értheti és ez elég jó hír.
Mert abban az egyben bizonyosan nincsen különbség közöttünk, hogy mindegyikünk egy édesanya gyermeke. Tom Jones egyébként a papájától tanulta és elővezette már Tel-Avivban is, képzelhetik. Sok ezer zsidó kórusban zokog egy buli kellős közepén.
Isten éltesse a Mestert még legalább 40 évig!
