A jövő ne a felejtésről szóljon – Nagy István agrárminiszter a mosoni zsidó mártírokra emlékezett

A holokausztról és a mosoni zsidók elhurcolásáról emlékeztek meg a Mosoni Zsidó Hitközség tagjai június 12-én, vasárnap délután a mosoni zsidótemetőnél. 1941 és 44 között Mosonmagyaróvárról és a környékről mintegy 1000 ember hurcoltak el a haláltáborokba. 

A mosonmagyaróvári megemlékezésen ott volt Nagy István agrárminiszter és dr. Iváncsics János alpolgármester és Ligeti László a helyi zsidó közösség vezetője. Megjelent továbbá Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke, Radnóti Zoltán főrabbi, az újbudai Bét Sálom zsinagóga vallási vezetője, valamint Fináli Gábor, a Hunyadi téri zsinagóga rabbija. A megemlékezésen jelen volt egy holokauszttúlélő asszony is, akit Heisler András külön köszöntött.

Nagy István agrárminiszter beszédében úgy fogalmazott, – hogy városunk történetének legsötétebb, legszörnyűbb éve volt 1944. Olyan szégyenfolt, amely letörölhetetlen. Olyan fájdalom, amelyet csak enyhíteni lehet, elmulasztani nem. És a felejtés lenne a legnagyobb szégyen. Azért állunk itt minden évben, hogy elmondhassuk: nem felejtünk, s az embertelenség megbocsáthatatlan.

Heisler András, a Mazsihisz elnöke a holokauszt jelentéséről beszélt és kifejtette azt is, hogy a városokban újjáéledő zsidó jelek valóban a zsidó közösség erősödését, gyarapodását jelzik. Mint mondta: 2021-ben a világ zsidóságának létszáma újra elérte a holokauszt előtti adatot. Hetvenhat évnek kellett eltelnie ehhez, ami a holokauszt pusztításának drámaiságát jelzi. Köszönetet mondott a mosonmagyaróvári városvezetésnek és politikusainak, hogy a városban tisztelik értékeiket, megbecsülik kultúrájukat.

dr. Iváncsics János, Mosonmagyaróvár alpolgármestere két szóra hívta fel az egybegyűlt emlékezők figyelmét. Nagy hangsúlyt fordított a mártír szó elemzésére, majd arról beszélt, hogyan lehetne minden ember fejében felkiáltó jelet tenni a holokauszt emléke hallatán, hogy ilyen történelmi esemény soha ne ismétlődhessen meg újra. Beszéde zárásaként a zéró tolerancia elvét ismertette.

Radnóti Zoltán főrabbi azt emelte ki beszédében, hogy a zsidóságra való emlékezés nem csak az elmúlt 78 évet jelenti. A zsidó kultúra, vallás és nyelv háromezer éves múltra tekint vissza. Emlékeztetett: ez az alapja az összes mai vallásnak, a legrégibb magyar nyelvemlék sincs még ennyi idős. Mindezt megtanítani, életben tartani és továbbadni a rabbik dolga, feladata. Útravalóként egy kétezer évvel ezelőtti mottót és annak részletezését adta át az emlékezőknek, miszerint három dolgon áll a világ: a Tóra ismeretén, a szolgálaton, valamint a jótettek gyakorlásán. Leszögezte: a mai kor feladata már nemcsak az emlékezés, ugyanilyen fontos feladattá válik az is, milyen tanácsokat kell adni az utókor számára?

Az alábbiakban dr. Nagy István agrárminiszter a megemlékezésen elmondott teljes beszédét olvashatják:

Tisztelt Emlékezők!

Városunk történetének legsötétebb, legszörnyűbb éve volt 1944. Olyan szégyenfolt, amely letörölhetetlen. Olyan fájdalom, amelyet csak enyhíteni lehet, elmulasztani nem. És a felejtés lenne a legnagyobb szégyen. Azért állunk itt minden évben, hogy elmondhassuk: nem felejtünk, s az embertelenség megbocsáthatatlan.

A méreg már korábban átitatta a társadalom szövetét, zsidó honfitársaink jogainak korlátozása a harmincas évek helyi sajtójából is kiolvasható, legyen az a virilisták névsorából való törlés, vagy a kereskedelmi tevékenység korlátozása, később a zár alá vett üzletek, zsidó kereskedések megszüntetése, majd a mosoni gettó felállítása.

A törvényesített gyűlölet egyre gyorsulóbb ütemben vezetett el a fizikai megsemmisítéshez.

Mosonmagyaróváron a helyi sajtó május 21-én jelenti, hogy megtörtént a vármegye zsidóságának „tömörítése” Mosonmagyaróvárra. A polgármester a mosoni városrészben az Osztermayer utcát, Mosonvár utcát és a zsinagóga környékét jelölte ki a zsidóság lakhelyéül.  Megjegyzik, hogy mintegy 1300 lélek költözött be a megye különböző részeiből és a városból az itt található lakásokba.

Nem tartott azonban sokáig a gettóélet, ha lehet azt életnek nevezni, hisz június 6-án a mosoni vasútállomáson bevagonírozták a gettóba terelt lakosságot, s innét Győrbe, majd Auschwitzba szállították.

Szörnyű lapozni a korabeli sajtót, ámbár a híradások nem a megsemmisítésre szántak történeteiről szóltak, jóval inkább a hátrahagyott értékek sorsáról, amire sokan azonnal rá szerették volna tenni a kezüket.

Nem lehet megindultság nélkül szólni a törvényesített embertelenségről. Minden lélek elvesztése tragédia, a megsemmisített közösségé a város tragédiája.

A veszteség hatalmas.

Ne feledjük, az áldozatoknak emberarca van. Nem számok ők, nem nevek egy emléktáblán, fölhangzó gyermeksírások, szerelmek és örömök, fájdalmak és tragédiák. Sorsok.  Mi vagyunk ők.

Erre a pusztításra nincs bocsánat, ez a népirtás rávetítette árnyékát az alig egyesült városra.

S ma is hiányoznak azok a szorgalmas kezek, akik Mosont hajdan virágzó nagyközséggé tették. Akik gyarapították a közösségi vagyont. Akik a civil élet kovászai voltak. Hosszú évtizedekig mintha megállt volna az idő, mész nem került az ódon falakra, elhagyatott lett a városrész, múltját homály fedte. Mintha a hallgatás megoldana bármit is. Itt sem oldott meg. Ki kellett beszélni a történteket, táblákat kellett állítani, megjelölni helyeket.

A be nem vallott múlt ráég a jövőre. Lassan ment, ’89 előtt sehogyan. A nehézséget csak fokozta, hogy alig egy tucatnyian tértek vissza a haláltáborokból, s őket sem várta senki. Sokan közülük Nyugatra mentek. S akik hazajöttek, azoknak nekik szegezték a vádló kérdést: „Ti mit tettetek, hogy hazajöhettetek?” Rettenetes érzés átélni ezt!

Aztán az elmúlt két évtizedben változás kezdődött, Hegyeshalomban a vasútállomás mellett avattak emléktáblát, s néhány éve Rajkán, ahol jelentős számú zsidó közösség élt. S egy három kötetes munkában Kovácsné Back Irén, édesapja emlékének adózva tárta fel a mosoni síkság zsidóságának történetét.

S újjáéledni látszott a mosoni zsidó hitközség is, közösségi helyet alakítottak ki a Kossuth Lajos utcában, s a zsidó temető környékén méltó emlékhely létesült.

Emlékezni jöttünk ma ide, s kinyilvánítani, hogy nem tudunk, nem is akarunk felejteni. Hogy elmondjuk, hiányoznak az elhurcoltak és meggyilkoltak, hogy elmondjuk, soha többé nem történhet meg az, ami 1944 tavaszán és kora nyarán Mosonmagyaróváron megtörtént.

Ezért mindent meg kell tennünk ma is és a jövőben is, hogy a múlt ne váljon jelenné, hogy a jövő ne a felejtésről szóljon.

Köszönöm, hogy meghallgattak.