138 éve született Kálmán Imre, az operett fejedelme

Ő komponálta az operettek operettjét, a Csárdáskirálynőt az első világháború kellős közepén: egyikét a legfontosabb magyar exporttermékeknek, amely több mint száz éve nem hagyja nyugodni a világot. Bécsben élt, Amerikába menekült, Párizsban halt meg, mégis azért könyörgött egy palackba zárt üzenetben: „mondd meg, hogy imádom a pesti nőket, ha arra jársz”.

Kellér Dezső, aki minden idők legnagyobb szocialista operettjét csinálta a Csárdáskirálynő szövegkönyvéből, akinek a legendás Szinetár-féle előadást köszönhetjük Honthy Hannával Cilike, Feleki Kamillal Miska főpincér és Rátonyi Róberttel a bonviván szerepében, szóval Kellér Dezső írt egyszer egy vicces jegyzetet a színház válságáról. Hogy tudniillik akkor, amikor jött a mozi, mindenki óbégatni kezdett, hogy a színháznak vége, ezek után már ki menne színházba, de aztán valakinek eszébe jutott, hogy hajlunk meg mulatva, ugorjunk be a nagybőgőbe és még egyszer, utoljára rendezzük meg a Csárdáskirálynőt. 

A sorok végigkígyóztak a Belvároson, a nézők nem akartak hazamenni és zokogva énekelték, szívükre tett kézzel, hogy Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád. És kiderült, hogy a színház örök, Shakespeare és Moliére, Ibsen és Csehov, Hajmási Péter és Hajmási Pál megingathatatlanul ülnek trónjukon. De aztán jött a rádió, a hangosfilm, a tévé (akkoriban az internet még nem jött) és az okosok megállapították, hogy a színháznak most már aztán tényleg vége és menetrendszerűen jött az ötlet, hogy akkor legalább mutassuk be a Csárdáskirálynőt. Leálltak a körúton a villamosok, naponta négy előadást kellett tartani, a Túl az Óperencián alatt felállva ünnepelt a közönség és világossá vált, hogy a színház örök, Szophoklész és Racine, Cecília és Miska főpincér megingathatatlanul ülnek trónjukon – és így tovább, amíg csak világ a világ.

A színház nem hal meg soha, azért nem, mert 138 évvel ezelőtt, pár perccel éjfél után megszületett egy Koppstein Imre nevű kisfiú Siófokon. Koppstein Imre, akinek családja néhány év múlva Kálmánra magyarosítja a nevét. 

A tekintélyes, városszerte becsült zsidó polgárcsalád harmadik gyermeke édesapja szerint az éjfél előtti percekben jött a világra, egy a szülőknél vendégeskedő nagybácsi azonban határozottan állította, hogy néhány pillanattal éjfél után, így a születés pontos dátuma bizonytalan – a világ végül ügy döntött, hogy inkább az édesapának hisz és október 24-én ünnepli a Csárdáskirálynő, A Bajadér és a Marica grófnő alkotóját.

Bármelyik is volt az első pillanat, amelyet a fiatalember ezen a Földön töltött, már rögtön onnantól kezdve rajongott a zenéért és a színházért, négy éves korára már végérvényesen elkötelezte magát mellettük és minden későbbi nehézség ellenére hű is maradt hozzájuk.

Még tíz éves sincsen, amikor váratlanul búcsúznia kell szülővárosától, Vilma nővére zongorajátékától és a polgári egzisztenciától, mert a család elszegényedik: édesapja részt akart venni Siófok modernizálásában, de vállalkozásuk egyik résztvevője felelőtlenül bánt a város pénzével, amit rajta már nem, csak a többieken lehetett behajtani.

Így került a siófoki általános iskolából Kálmán Imre Pestre, egy nagynéni gondozásába és a Deák-téri Evangélikus Gimnáziumba. Amennyire a szülők és – főleg – a rokonok anyagi körülményei engedik, zenét tanul és segít a családnak újra egyenesbe jönni és zongorista-„csodagyerekként” arat szép sikereket. Latint és ógörögöt tanít, borítékokat címez némi pénzért édesapjával és engedelmesen elvégzi azt az egyetemet, amelynek tananyaga minden zsidó szülő szerint biztos megélhetést fog nyújtani mindig, ameddig világ a világ: a jogot, mert „pereskedni mindig fognak az emberek”.

Jogászként, vagy ügyvédbojtárként azonban lényegében egy percet sem dolgozik, helyette már korán újságot próbál írni, zenekritikákat közöl, és közben szimfóniát komponál, mert egy betegség miatt a zongorázást abba kell hagynia. Szimfóniája felettébb szolid sikert arat és a kávéház, a kabaré, az ügyesen komponált, pikáns, franciás darabok pesti, nagyvárosi kultúrájának olyan kiváló képviselőivel barátkozik össze, mint például Molnár Ferenc, aki rábeszéli, hogy próbálkozzon meg kuplészövegek megzenésítésével.

Ez az ötlet – tulajdonképpen, ha tetszik, akkor Molnár – csinál belőle operettszerzőt, ez az ötlet viszi ki Bécsbe, ahol az első világháború kellős közepén, 33 éves korában mutatják be a legnagyobb dobását az operett világtörténetének legfényesebb estéjén, 1915 novemberében: a Csárdáskirálynőt. 

A Csárdáskirálynőt, amely az egész bolygóra kiterjedő sikerével meg is teremti a színpadokon a világbékét, még Amerikába is elér. Oroszország is azonnal beleszeret Edvin és Sylvia románcának történetébe és soha többé nem is szeret ki belőle. A létező szocializmus idején is imádta a haladó szovjet közönség Honthyékat és még idén sem akarták leengedni a színpadról Moszkvában A lányok angyalok előadóit, amikor a halhatatlan darab a 100. születésnapját ünnepelte. 

Ami ezután jön, a két világháború közötti Ausztria, az az aranykor: A Bajadér és a Marica grófnő (a legnagyobb bécsi sláger, a Komm mit nach Varasdin, vagyis a Szép város Kolozsvár) ideje, a visszaszerzett, megsokszorozott gyerekkori gazdagságé, megbecsülésé. És aztán a ’30-as évek fasizálódásáé és az Anschlussé. Nem fogadhatta el Hitler „gáláns ajánlatát”, szerette Bécset, de nem kívánt „tiszteletbeli árja” lenni. Távozott Zürichbe, Bécsbe és amikor Párizsba is megérkezett utána a Wehrmacht, elhajózott a kontinensről és letelepedett végül túl az Óperencián, Amerikában.

Testvéreit, Ilonkát és Milikét a holokausztban meggyilkolják Magyarországon, Győr közelében. Ő maga utolsó éveire hazatér Európába, itt is hal meg, Bécsben áll a sírja.

Mert nincs igazán remény: hiába, hogy túl az Óperencián akár boldogok is lehetnénk, mert aki ott él már, az nem lakhat többé sem Bécsben, sem Pesten. Így aztán az utolsó szó mégis az, amit Tasziló mond nosztalgikus fájdalommal a Marica grófnő híres dalában:

Tovatűnt, vidám napok álma hív,
Dobogón hazavágyik a szív.
Ha a holdvilág iszogatni lát,
Odaszólok én, ugye vén legény,
Neked oly kicsiség az egész,
Ha akarsz, Budapest fele mész.

Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket,
Ha arra jársz,
Mondd meg, hogy nem tudom feledni őket,
Ha arra jársz,
Nézz le a Lánchídról a vén Dunára,
Ha arra jársz,
Mondd meg, hogy elfogja lelkem és testem
A vágyó, néma láz...
Öleld meg Pestet, az én drága Pestemet,
ha este arra jársz.

A Budapesti Operettszínház és a Musica Hungarica Kiadó kezdeményezésére 2002 óta október 24-én, két zeneszerző Lehár Ferenc halálának és Kálmán Imre születésének évfordulóján ünnepeljük a magyar operettet.