Kohnból Kovács: kis magyar zsidó névtörténet

II. József király nem tréfált: súlyos pénzbüntetés vagy száműzetés vár arra a zsidóra, aki 1788 januárjáig nem volt hajlandó német vezetéknevet felvenni.

A zsidók névválasztásába az állam később is beleszólt. Bár hivatalos rendelet nem volt, a Horthy-korszakban a hatóságok általában elutasították a zsidók névmagyarosítási kérelmeit. Hogy reagáltak az érintettek az állami szigorra?

Lévyk és Lengyelek

A 18. század végéig sok zsidónak csak az apai névvel összekapcsolt előneve volt. A csatolásra a „ben” (fiú) szócskát használták: például Ábrahám ben Mózes = Ábrahám, Mózes fia. Mások már ekkor is használtak különféle vezetékneveket. Ezeknek egy része a bibliai korszakba visszanyúló törzsi jelölés volt. A kohaniták utódai például a Kohn, Kohner, Cohen, a léviták leszármazottai pedig a Löw, Lévy neveket viselték. Előfordultak zsidó személynevekből képzett vezetéknevek (Salamon, Izsák, Abel(esz), Jakobi), illetve magyar eredetű előnevek (Farkas, Lengyel, Varga, stb.) is. Ez utóbbiak inkább voltak az adott személyek ragadványnevei, mint generációról generációra öröklődő vezetéknevek.

kohnbol_kovacs_1.jpg
II. József névrendeletének első oldala

A nagy névadó akció

A birodalmának közigazgatását egységesíteni és modernizálni kívánó II. József 1787 júliusában rendelte el, hogy a zsidóknak állandó és német vezetéknevet kell hordani. Az országos összeírás alapján erre kiküldött bizottságok elé idézték őket, ahol a névfelvételi aktusról hivatalos papírt kaptak. A dokumentumot a helyi rabbi is aláírta. Egyes, már meglévő neveket (például az említett kohanitákat és levitákat) hivatalosítottak, míg másokat (például a származási helyre utaló földrajzi ragadványneveket) meg kellett változtatni. A rendelet kiadását követő hónapokban sok ezer zsidó járult a bizottságok elé.

Korrupció és kiskapuk

Bár a zsidók elvileg szabadon választhattak nevet, a közigazgatási korrupció gyakran itt is működött. Ha valaki meg tudta fizetni, akkor szépen hangzó természeti képekből formálhatta új nevét. Így születtek például a következő megoldások: Grünfeld = zöldmező, Rosenberg = rózsahegy, Goldberger = aranyhegyi. Mások a hatalom auráját sugárzó neveket preferálták. Ők némi megvesztegetésért cserében olyan nevekre tehettek szert, mint például a König (király), Kaiser (császár), Graf (gróf), Herzog (herceg). Akinek nem futotta kenőpénzre, annak gyakran be kellett érnie az egyszerűbb, gyakran a saját fizikai megjelenésére utaló nevekkel (Klein = kicsi, Gross = nagy, Braun = barna, Roth = vörös).

Mivel József király nem volt hajlandó esküt tenni a régi magyar nemesi kiváltságokra, inkább meg sem koronáztatta magát. Ezért a magyar közigazgatás igyekezett szabotálni az illegitimnek tartott, „kalapos királynak” csúfolt uralkodó felvilágosult abszolutista reformjait. Így aztán a magyar hatóságok nem igen nem törték magukat, hogy végrehajtsák a rendeletet. Sőt, a Habsburgokra dühös falusi jegyzőnek valószínűleg külön örömöt szerzett, ha a lenézett zsidó ószerest Kasierként (császár) regisztrálhatta.

A névválasztási kényszer persze számos kiskaput rejtett. Márpedig sok zsidó arra törekedett, hogy új neve valamilyen formában utaljon származására, vagy éppen régi nevére. Nem csoda, hogy voltak olyanok, akik az uralkodói szándékkal ellentétesen országokról vagy városokról kapták nevüket. Gyakran éppen arról a területről, ahonnan származtak. Ilyenek például a Böhm (csehországi), a Schweizer (svájci), az Ungár (magyar), vagy a Rechnitz (Rohonc német nevéről). A Spirók, Spirák, Shapirók ősei Speyerből, a Pressburgerek Pozsonyból érkeztek. Voltak, akik héber személynevük német fordítását választották. Így lett a például a héber Cvi (szarvas) fordításából Hirsch, Hirschler, Herzl, a Salomból (béke) pedig Freud, vagy éppen Freudiger. Mások édesanyjuk nevéből képezték családnevüket: Gold, Goldmann a Golde női névből, Rosner, Rosinger, a Rosából. Sok új családnév a foglalkozásra utalt: Schneider = szabó, Goldschmidt = ötvös, Knöpfler = gombkötő, Kaufmann = kereskedő.

Rengeteg zsidó azonban ragaszkodott a hagyományokhoz és nem volt hajlandó engedelmeskedni a rendeletnek. Ilyen esetekben a helyi hatóság képviselője találomra nevezte el az illetőt. Sokan kijátszották a rendeletet és olyan, látszólag német neveket választottak, amelyek héber szavakat rejtettek. Számos kohanita származású például a Katz nevet választotta, ami németül macskát jelent ugyan, de valójában a „kohen cedek” = igazságos pap héber kifejezés rövidítése. A Schön név a „saliah neemán” kifejezésre (igaz vezető) utalhatott, a Back, Bak, Bok mögött gyakran a „ben kedosim” (mártírok fia) rejtőzött. A Siegel, Segal, Chagall jelentése pedig „szegán levájja” (a léviták elöljárója).

kohnbol_kovacs_2.jpg
Névváltozatási dokumentum 1911-ből

Magyarosítási hullámok

A 19. század integrációs tendenciái nem csak az anyanyelvváltásban, de a nevek magyarosításában is jelentkeztek. A 19-20. század fordulóján a zsidók tömegesen cserélték német vagy szláv hangzású neveiket magyarra. Hasonló folyamat játszódott le a többi vallási és etnikai kisebbségnél, de a névmagyarosítás a zsidók között volt a leggyakoribb. 1894 és 1918 között a magyarosítók 57,5 százaléka (mintegy 55 ezer ember) zsidó volt, míg a németek például 17 százalékkal, a római katolikus szlávok (főleg szlovákok) 13,8 százalékkal képviseltették magukat.

Sokan a német nevük magyar megfelelőjét választották. Így lett Weiszből Fehér, Steinerből Köves, Schönből Szép. Mások olyan nevet kerestek, amelynek kezdőbetűje megfelelt az eredeti névnek. Így vált a Kohnból Kovács, Veiszfeldből pedig Vázsonyi. Csemegi Károly, a magyar büntetőjog egyik legnagyobb szaktekintélye kifejezetten kreatívnak bizonyult. Eredetileg ugyanis Naschnak hívták, amely a német naschen ígére utalt. Ennek jelentése: édességet eszik, torkoskodik.

Ebben az időben kezdtek terjedni a zsidók körében a nem bibliai eredetű utónevek is. Így vált népszerűvé a Lipót, az Ármin, a Miksa, a Regina, a Lili és az Ida.

A Horthy-rendszer bürokratikus antiszemitizmusa a névváltoztatási kérelmek kezelésében is jelentkezett. A harmincas évek első felében havi kvótához kötötték az engedélyezett zsidó névmagyarosításokat, radikálisan csökkentve ezzel számukat. 1937-től pedig, bár erről semmilyen jogszabály nem rendelkezett, a legtöbbször indokolás nélkül megtagadták a kérelmeket. A zsidók azért kitartóan, bár egyre csökkenő számban próbálkoztak: 1938-ban a pályázók tizede, a háború alatt 3,2 százaléka volt zsidó.

kohnbol_kovacs_3.jpg
Névváltozatási dokumentum 1948-ból

A második világháború után

A holokausztot követően újabb névmagyarosítási hullám következett. 1945 és 1948 között mintegy 23 ezer zsidó változtatta meg a nevét. Auschwitz után sokan egyszer és mindenkorra szabadulni akartak zsidóságuktól. Ők önvédelemből, félelemből, vagy gyermekeik jövője érdekében változtattak nevet. Azt akarták, hogy a hatóságok soha többé ne tudják őket megkülönböztetni a többségtől. Mivel a háború győztesei a magyarországi német népcsoportot kollektív bűnösnek kiáltották ki, majd deportálták, a német hangzású vezetéknév paradox módon a holokauszt túlélőit is könnyen veszélybe sodorhatta.

A II. József rendeletével bevezetett polgári nevek és a későbbi magyarosítási hullámok a hagyományos zsidó neveket visszaszorították a zsinagógába. A templomjáró zsidókat a Tórához való felhíváskor, temetéskor és más alkalmakkor továbbra is az apai névvel összekapcsolt héber személynéven szólítják. Amikor ennek nincs héber formája (például Béla, Péter, Krisztina, Andrea), a hagyományokat követő zsidók külön héber személynevet is adnak gyermekeiknek. (Forrás: www.magyarzsido.hu)