Heti zsidó történelem: megszületik Alfonzó, a világ legerősebb zsidó parodistája

Bagaméri, az elátkozott fagylaltos azoknak is él az emlékei között, akik nem is tudják, melyik filmből ismerik és a Ványadt bácsi poénjait máig idézik azok is, akik egyetlen Csehov-előadást sem tudtak végigülni. Magyarország nem felejti el a legerősebb zsidó humoristát, Roldofó legendás partnerét.

Az irtózatos termetű fiatalember pályájának indulását két dolog nehezítette: az, hogy nem tudott választani szerteágazó tehetségei között és az, hogy romantikus, nyughatatlan vagány volt, mindehhez pedig még némiképp verekedős is.

Tanulmányaival nem vitte sokra, pedig ő írta meg tulajdonképpen a legjobb magyarországi színháztörténetet, a világ minden nagy szerzőjének értő kiröhögésével az Alfonzó Világszínházában. Rengeteget tudott, mert az érti igazán a drámák lelkét, aki ki tudja fordítani őket, de a tudását nem az iskolában szerezte. Azt, hogy akkor hol, ember nem tudja. Autószerelő palántaként-e vagy inkább artistaként, erőművészként járva a világban, különböző kontinenseken verekedve, különleges intelligenciájával és igen, érzékenységével valahogy felszívta.

Táncolt, birkózott, valahol a cirkusz és a kabaré elmosódó határvidékén és elnevezi magát egy nagyúri gesztussal a spanyol királyról Alfonzónak, mert erőst ad az arisztokratikus rokonságra. Egy aránylag hosszú vendégfellépést, rosszul fizetett haknit abszolvál a munkaszolgálatban, de ehhez sincs nagyon kitartása, nem lelkesíti eléggé, megszökik.

A pályájának 1945-től érkezik el a csúcsidőszaka, mindenekelőtt a Vígszínházban, eddig sehol nem maradt meg, itt viszont végül le tud telepedni. Jönnek a filmek és a színpadi szerepek és megírja magának szabadidejében a drámatörténetet újra. Alacsonyan szállnak a narodnyikok a Csehov magyar színházi értelmezését örökre meghatározó Ványa-bácsi paródiájában, amely arról szól, hogy mennyire banális, üres és kézenfekvő az, ami Csehov színpadán történik, hogy nem történik semmi. Hogy nem történik semmi, csak az élet ér közben véget és hogy ez a dráma. Hogy úgy készültünk erre az egészre, mint ami szép less, súlyos, fájdalmas, szóval drámai és mire észbekapunk, már vége is. Nem mentünk el Moszkvába végül, nem őriztük meg a Cseresznyéskertet, nem állítottuk új utakra a színházművészetet és még mi magunk sem tudtuk elhinni a saját élethazugságainkat. És mindebből nem adódik semmi tanulság, ücsörgünk tovább és hülyeségeket beszélve várjuk a halált. Függöny. Csehov és Alfonzó rokonlelkek voltak, csak az egyikük humora, Alfonzóé, Márkus Józsefé nyersebb és életvidámabb volt, bár ugyanazt tudta, amit Csehov.

Bagaméri figurájában is ugyanaz a melankólia, magány és elveszettség kap kifejezést, mint Csehovnál, az elátkozott fagylaltost is az élet értelmetlen, kilátástalan fölöslegessége kíséri és itt még megvan a reménye annak, hogy mindez csak tévedés. Hogy a sors és hivatásszerűen fagylaltos Bagaméri, aki a fagylaltját maga méri, rátalál végül gyerekközönségére. A melankólia harsány bölcsessége mindkét szerepében felismerhető. És ha egyebet nem csinált volna csak Bagamérit és a Ványadt bácsit, már akkor is mindent megtett volna, amiért ide, a világra küldték. Sokkal többet tett és ráadásként megteremtette a fiat, Markos Györgyöt, aki ugyanazzal a kissé vulgáris elevenséggel vitte tovább a nyers nevettetést, ahogy az édesapjától tanulta.

Ma 108 éves volna.