Emlékezés: kiállítás nyílt az „elfeledett” soproniak emlékére

2014. Június 01. / 10:36


Emlékezés: kiállítás nyílt az „elfeledett” soproniak emlékére

„Elfeledett soproniak” című kiállítással emlékeztek Sopronban, az Új utcai 11-es szám alatt, az Új-zsinagógában, a városból elhurcolt zsidó emberekre a magyar holokauszt 70. évfordulóján. A megnyitón többen részt vettek a tragikus események túlélői és azok családtagjai közül.



A tárlat célja, hogy bemutassa a soproni zsidóság életét, főként a 2. világháború alatt. A városból 1944. májusában 1870 zsidó polgárt írtak össze. Július 5-én az egykori Déli Pályaudvarról a soproni és környékbeli, csaknem 3000 zsidót indították útnak marhavagonokban, a szerelvény három nap múlva érkezett Auschwitzba.

A kiállítás a Soproni Zsidó Hitközség valamint a Soproni Magyar-Izraeli Baráti Kör munkája által valósult meg, így Dr. Fodor Tamás polgármester köszöntője után beszédet mondott többek között Sándor Péter, a soproni zsidó hitközség vezetője, Professzor Dr. Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója valamint Heisler András, a Mazsihisz elnöke. A tárlatot Tárkányi Sándor építész rendezte. A kiállítás október 31-éig tekinthető meg keddtől vasárnapig 10:00 és 18:00 óra között.

Alábbiakban Heisler András, a Mazsihisz elnökének, a kiállítás megnyitója alkalmából elhangzott beszédét olvashatják.

sopron_heisler_megynito.JPG

Tisztelt Emlékezők!


Néhány hete, egy közeli barátunknál vacsoráztunk. A vacsorát követő beszélgetés végén, ahogyan az gyakran megtörténik mindnyájunkkal, előkerültek a családi fényképek. Ükpapa daugerotypiája, az 1848-as forradalmat követő évtizedekből, dédszülők esküvői képei, családi idillek valahol a város szélén, mosolygós szemű újszülöttek – mind míves pólyában és az élet ráncait hordozó öregek bölcs tekintetei az ősök akkori házai, többnyire falusi portái előtt.

Elgondolkoztam. Hol vannak a mi családi képeink? Nagyanyáimról csak egy-egy homályos, töredezett fotónk maradt. Nincs a ceglédi házról, az abonyi portáról egy kép se, hiányzanak a családi összejövetelek izgalmas életképei, vagy a családok többségének meglévő, beállított műtermi fotók.

Édesanyámtól, aki idén lesz 89 éves – I.tennek hála jó egészségnek örvend, s tartsa meg a Mindenható 120 évig, szóval édesanyámtól megkérdeztem, miért nincsenek meg a régi családi képeink. Nincs, mert mikor visszajöttünk Auschwitzból, akkor a ceglédi ház teljesen ki volt fosztva – mondotta. Nem csak az értékek, de a bútorok is eltűntek, s nem csak a mozdítható bútorok, de a nyílászárók, az ablakok, az ajtók is hiányoztak a házról. Csak a puszta falak meredeztek. Azon kevesek, akik visszajöttek a pokolból, többnyire kifosztott otthonokat találtak a meleg családi fészek helyett. Azok, akik visszajöttek.

De 437 ezren ott maradtak, örökre. „Auschwitz ma a legnagyobb magyar temető” – mondta az idei auschwitzi megemlékezésen Magyarország elnöke, Áder János. Nekem meg mindkettő nagymamámat ott ölték meg, ők is a 437 ezer áldozat között nyugszanak.

Nekem soha nem volt nagymamám. Persze ezt egy kisgyermek tudatosan nem is érzékeli. Van, akinek van, van akinek nincs, minden úgy tűnik természetesnek, ahogyan éppen megéli az embergyerek.

Az élet pedig megy tovább. Unokám született. Nagyszülők lettünk. Látom, feleségem és unokánk között három és fél év alatt milyen szoros, bensőséges érzelmi kapcsolat alakult ki. Figyelem, hogyan próbálnak együtt főzni a konyhában, hogyan tanulja a lányunokám kis kezeivel a maceszgombóc formálását, hogyan tudnak együtt örülni egy ezerszínű pillangó látványán, s hogyan tudja a nagymama megvigasztalni a bármi okból elkeseredett gyermeket. S most őszülő fejjel, nagyszülőként…, lehet, hogy groteszk, de elkezdtek hiányozni a nagymamáim. A sors nekem ezt az élményt ugyanis nem adta meg. Én nem tudom milyen egy nagymama ölében megpihenni, nem tudom milyen, amikor régi családi történeteket mesél.

sopron_heisler_2.jpg

Nekem soha nem simogathatta meg arcomat a nagymamám, soha nem vigasztalhatott meg, ha a terézvárosi kőrfolyosón – a gangon – elestem, s nem ápolhatott mikor éppen lázasan feküdtem. Én nem tudom milyen a nagymama kosztja.

Elfeledett soproniak, elfeledett ceglédiek, elfeledett abonyiak. Tőlem ezt lopta el a történelem. Végignéztem a soproni képeket. Mosolygós gyermekek, családjukért felelősséget érző felnőttek: az elfeledettek.

Nincs Boros Liána. 1933-ban született Bécsújhelyen, az Új utca 8-ban lakott. Liánát 1944-ben a Fegyvertár utca 5. sz. alatti zsidó elemi iskola tanulójaként deportálták Auschwitzba, ahonnan soha nem tért vissza. A fotó 1943. március 12-én készült, Diebold Károly neves soproni fotós műtermében. Tizenegy évesen ölték meg.

Aztán Weiler Zsigmond, 1889-ben született. Nagyapáim kortársa. Az enyimek visszajöttek Bergen Belsenből, az öreg Weiler viszont nem. Bor nagykereskedőként dolgozott, soproni születésű ember volt. Majdnem egész családját kiirtották, egy fivére élte túl a borzalmakat.

Képek, emberek, családok, sorsok. Sopron városának polgárai, zsidók és nem zsidók most közösen emlékeznek az elfeledettekre. Hogy ne lehessenek elfeledettek.

Egy éve, mikor a soproni zsidó hitközség megmutatta nekem a kiállítás terveit, éreztem, hogy valami különleges dolog készül. Éreztem, de akkor még nem tudtam. Aztán a buta közélet majdnem meghiúsította a tervek megvalósulását. A soproni zsidók és elnökük elszántsága, meg az önkormányzat elkötelezettsége segített. Érdemes volt, mert értéket alkottak!

Hiteles, tiszta emlékezés. Ez az idei emlékév legnagyobb kihívása. Szembenézés a történelemmel, szembenézés a bűnökkel.

Tudom, fontos, hogy egy nemzet tisztában legyen saját nemzeti értékeivel. Tisztában legyünk azzal, hogy mi magyarok mit adtunk a világnak az elmúlt ezer év során. Ehhez ismernünk kell Bartók és Kodály munkásságát, értékelnünk Arany János elképesztően gazdag líráját, az ország építészeti remekeit, a Parlament épületét, a Mátyás templomot, a soproni tűztornyot,vagy akár a Dohány utcai zsinagógát, a magyar tudósok eredményeit, a Nobel díjasaink korszakos munkáit – zsidóként, nem zsidókét egyaránt. Legyünk mindnyájan büszkék rájuk, szeressük, tiszteljük hazánkat.

De mi magyarok büszke nemzetté akkor tudunk csak válni, ha képesek leszünk őszintén szembenézni történelmünk sötét korszakaival is. Ha nem akarjuk kifehéríteni azt, ami fekete. Ha nem akarunk hőst csinálni abból, aki nem volt az, s ha nem próbáljuk átírni a valóságot, vagy akár annak arányait megváltoztatni. Mert mi zsidók igenis tudjuk, hogy a borzalmak között voltak, akik mentették az üldözötteket.

A Dohány utcai zsinagóga melletti igazak kertjében márványba vésettük azoknak a neveit, akik a holokauszt során segítették az üldözötteket. Wallenberg, Rotta, Carl Lutz, Sztehlo Gábor és azok a százak, akik a sötét időben is a jó oldalon álltak. Az igaz emberek azonban kevesen voltak. A haza többet kívánt volna belőlük.

Az elfeledett soproniak kiállítása lírai és egyben kegyetlen. Szembenéz a múlttal, bemutatja az elpusztított embereket, az elpusztított értékeket. Ez az igazi, tiszta megemlékezés. Mindenkinek, aki részt vállalt a projektben – Sándor Péternek, a közösség elnökének, Sopron város polgármesterének és munkatársainak – nagy tisztelettel gratulálok.

elfeledettsoproniak_heisler_besz__d.jpg
A képek forrása: www.ikvahir.hu és az Elfeledett soproniak Facebook oldala


mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek