Vándorló műkincsek nyomában: Aranyvonat

A közbeszédben többnyire keveredik két aranyat szállító vonat története. Az egyik 1945. január 23-án indult el a Magyar Nemzeti Bank már korábban Fertődobozra szállított aranykészletével Ausztria felé. A másik az 1944 decemberében Zircre menekített szerelvény, amelynek 12 vagonja dugig volt a zsidóktól begyűjtött ékszerekkel, ezüst- és porcelánkészletekkel, perzsa szőnyegekkel és más, családi értéktárgyakkal.

Ezt a vonatot még decemberben betolták Brennbergbányára, ahol egészen 1945 tavaszáig rendszerezték, pakolgatták, majd egy részüket hátra hagyva a szovjet csapatok elől március 30-án elindították Ausztria felé. A műtárgyak és műértékek vándorlása azonban jóval korábban kezdődött.

Éjjeli menekítés

1944. november 4-én éjjel teherautókból álló konvoj érkezett a Szépművészeti Múzeum elé. Csánky Dénes főigazgató – aki ekkor már a Szállasi kormány megbízásából a begyűjtött zsidó javak kormánybiztosa is volt –, már napokkal azelőtt becsomagoltatta a múzeum első osztályú műgyűjteményét, elsősorban a festményeket. Ezek között ott voltak a megőrzésre átadott magángyűjtemények értékes darabjai mellett, a múzeumba hordott, többnyire ládákba pakolt, a zsidóktól elvett ékszerek, műtárgyak is. Sem előtte, sem a pakolás közben nem készült leltár a szállítmányról, vagy ha készült kis, az soha nem került elő. Csánky maga felügyelte a rakodást, ami meglehetősen kapkodva történhetett, mert sok, nagyméretű képet egymásnak támasztottak a platókon, és hiába voltak takarókkal, pokrócokkal bebugyolálva, össze-össze ütődtek, némelyeknek be is szakadt a vászna. Ez a szállítmány első állomásán, a Pannonhalmi Apátságban derült, ki, amikor az atyák közreműködésével a teherkocsikról az apátsági könyvtárba és az alagsorba cipelték le a tárgyakat. Az egyik szemtanú elmondta később, maga látta Munkácsy trilógiájának a Krisztus Pilátus előtt című képét, amelyen jókora hasadás volt.

Pannonhalma nemzetközi védelem alatt állt, így nem kellett attól tartani, hogy akár a német, akár a szovjet oldalról támadás éri. Ennek ellenére az egyik terem belövést kapott, mert ablakából egy itt bújtatott zsidó kisfiú távcsővel kémlelte a határt, és feltehetően valamelyik felderítő ebből arra következtetett, hogy katonai állás lehet az épületben. A műtárgyakban a találat nem okozott kárt. E védelem ellenére Csánky és kísérete karácsonyeste ismét teherautókkal érkezett az Apátsághoz, és a kísérő katonákkal a teljes szállítmányt felpakoltatta. Szentgotthárdra indultak, ahol a kormány több tagja családostól várakozott már.

Az állomáson pakolták ki a műtárgyakat, majd jó részüket a szentgotthárdi apátság pincéjében helyezték el, de sok láda hevert továbbra is a szabadban. Végül, amilyen kapkodva indult a szállítmány novemberben Budapestről olyan hirtelen rendelte el Csánky a műtárgyak vonatra pakolását. A helyhiány miatt több mint 40 ládát viszont otthagytak. A szerelvény elindult Ausztria felé, vélhetőleg Hitler birodalmi központjába kívántak volna eljutni, a Sasfészekbe. A reménytelen vállalkozásnak az amerikaiak vetettek végett, akik lefoglalták a vonatott, és a műtárgyakat a müncheni Central Art Collecting Point-ba, a nácik által elrabolt műkincseket raktározó amerikai központba vitték. Innen jutott vissza később Magyarországra a műgyűjtemény nagy része. A veszteségekről ugyan készültek felmérések, de ezek sem mutatták a teljes képet. Mind az amerikaiak által lefoglalt, mind a Szentgotthárdon hagyott műtárgyak listája hiányos. Ennek legkirívóbb bizonyítéka Csánky Dénes fiának Sao Paulóból írt levele a Magyar Külügyminisztériumnak. Csánky Miklós ebben azt kéri, hogy a magyar hatóságok töröljék őt és posztumusz az apját is a háborús bűnösök nyilvántartásából, és ezért hajlandó lenne néhány értékes műtárgyat visszaszolgáltatni, amelyek a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből valók. Több mellett említést tesz egy középkori szárnyas oltárról is.

Egyébként Szálasi nem Szentgotthárdon volt a szállítmány idején. Ő egy másik vonatot kísért, az igazi Aranyvonatot, ami 1944. decemberétől három hónapig Brennbergbányán állomásozott.

Csak a kutyának nem jutott

Ezt mondják sokan, akik még emlékeznek szüleik, nagyszülőik vagy éppen szomszédjaik elbeszéléseire, amivel arra utaltak, hogy a bányavárosból 1945. március 30-án kihúzott szerelvény után három vagonnyi ékszer, porcelán, perzsaszőnyeg és számos egyéb értéktárgy maradt a templom előtti réten. Ezeknek már nem jutott hely, mert az időközben szintén erre a településre menekült hivatalnokok és családtagjaik egyébként nem fértek volna fel a vonatra.

Évtizedekig persze senki nem beszélt erről az eseményről, habár egymás között pontosan tudták, egyes családok mikor és miből gazdagodtak meg. Mert azért mindenkinek jutott ez, vagy az, hiszen alig ezer ember élt ekkor a faluban, a szállítmányból tehát szinte mindenki részesedhetett, aki nem aludta vagy kocsmázta át ennek a zsibvásárnak az óráit.

Az, hogy ennek az Aranyvonatnak a történetét ma már nem csak a könyvek vagy kutatási feljegyzések őrizik, Tárkányi Sándor építész- várostörténésznek köszönhető, aki az elmúlt évtizedben házról-házra járva összeszedte a töredékeket. Nem csak a visszaemlékezések töredékeit, hanem egyes tárgyakat, amelyek biztosan e szállítmány részei voltak. Ezek is megtekinthetők az Elfeledett soproniak című kiállításon, amely az Új utcában található, középkori ún. magánzsinagógában látható. (A másik, szintén középkori, gótikus, ún. Ó zsinagógáról készült, korábbi podcastunk ugyancsak megtekinthető itt.