A közbeszédben
többnyire keveredik két aranyat szállító vonat története. Az egyik 1945. január
23-án indult el a Magyar Nemzeti Bank már korábban Fertődobozra szállított
aranykészletével Ausztria felé. A másik az 1944 decemberében Zircre menekített
szerelvény, amelynek 12 vagonja dugig volt a zsidóktól begyűjtött ékszerekkel,
ezüst- és porcelánkészletekkel, perzsa szőnyegekkel és más, családi
értéktárgyakkal. Rózsa Péter írása.
Ezt a vonatot még
decemberben betolták Brennbergbányára, ahol egészen 1945 tavaszáig
rendszerezték, pakolgatták, majd egy részüket hátra hagyva a szovjet csapatok
elől március 30-án elindították Ausztria felé. A műtárgyak és műértékek
vándorlása azonban jóval korábban kezdődött.
Éjjeli menekítés
1944. november
4-én éjjel teherautókból álló konvoj érkezett a Szépművészeti Múzeum elé.
Csánky Dénes főigazgató – aki ekkor már a Szállasi kormány megbízásából a
begyűjtött zsidó javak kormánybiztosa is volt –, már napokkal azelőtt
becsomagoltatta a múzeum első osztályú műgyűjteményét, elsősorban a
festményeket. Ezek között ott voltak a megőrzésre átadott magángyűjtemények
értékes darabjai mellett, a múzeumba hordott, többnyire ládákba pakolt, a
zsidóktól elvett ékszerek, műtárgyak is. Sem előtte, sem a pakolás közben nem
készült leltár a szállítmányról, vagy ha készült kis, az soha nem került elő.
Csánky maga felügyelte a rakodást, ami meglehetősen kapkodva történhetett, mert
sok, nagyméretű képet egymásnak támasztottak a platókon, és hiába voltak takarókkal,
pokrócokkal bebugyolálva, össze-össze ütődtek, némelyeknek be is szakadt a
vászna. Ez a szállítmány első állomásán, a Pannonhalmi Apátságban derült, ki,
amikor az atyák közreműködésével a teherkocsikról az apátsági könyvtárba és az
alagsorba cipelték le a tárgyakat. Az egyik szemtanú elmondta később, maga
látta Munkácsy trilógiájának a Krisztus Pilátus előtt című képét, amelyen
jókora hasadás volt.
Pannonhalma
nemzetközi védelem alatt állt, így nem kellett attól tartani, hogy akár a
német, akár a szovjet oldalról támadás éri. Ennek ellenére az egyik terem
belövést kapott, mert ablakából egy itt bújtatott zsidó kisfiú távcsővel
kémlelte a határt, és feltehetően valamelyik felderítő ebből arra
következtetett, hogy katonai állás lehet az épületben. A műtárgyakban a találat
nem okozott kárt. E védelem ellenére Csánky és kísérete karácsonyeste ismét
teherautókkal érkezett az Apátsághoz, és a kísérő katonákkal a teljes
szállítmányt felpakoltatta. Szentgotthárdra indultak, ahol a kormány több tagja
családostól várakozott már.
Az állomáson
pakolták ki a műtárgyakat, majd jó részüket a szentgotthárdi apátság pincéjében
helyezték el, de sok láda hevert továbbra is a szabadban. Végül, amilyen
kapkodva indult a szállítmány novemberben Budapestről olyan hirtelen rendelte
el Csánky a műtárgyak vonatra pakolását. A helyhiány miatt több mint 40 ládát
viszont otthagytak. A szerelvény
elindult Ausztria felé, vélhetőleg Hitler birodalmi központjába kívántak volna
eljutni, a Sasfészekbe. A reménytelen vállalkozásnak az amerikaiak vetettek végett,
akik lefoglalták a vonatott, és a műtárgyakat a müncheni Central Art Collecting
Point-ba, a nácik által elrabolt műkincseket raktározó amerikai központba
vitték. Innen jutott vissza később Magyarországra a műgyűjtemény nagy része. A
veszteségekről ugyan készültek felmérések, de ezek sem mutatták a teljes képet.
Mind az amerikaiak által lefoglalt, mind a Szentgotthárdon hagyott műtárgyak
listája hiányos. Ennek legkirívóbb bizonyítéka Csánky Dénes fiának Sao Paulóból
írt levele a Magyar Külügyminisztériumnak. Csánky Miklós ebben azt kéri, hogy a
magyar hatóságok töröljék őt és posztumusz az apját is a háborús bűnösök
nyilvántartásából, és ezért hajlandó lenne néhány értékes műtárgyat
visszaszolgáltatni, amelyek a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből valók. Több
mellett említést tesz egy középkori szárnyas oltárról is.
Egyébként Szálasi
nem Szentgotthárdon volt a szállítmány idején. Ő egy másik vonatot kísért, az
igazi Aranyvonatot, ami 1944. decemberétől három hónapig Brennbergbányán
állomásozott.
Csak a kutyának
nem jutott
Ezt mondják sokan,
akik még emlékeznek szüleik, nagyszülőik vagy éppen szomszédjaik elbeszéléseire,
amivel arra utaltak, hogy a bányavárosból 1945. március 30-án kihúzott
szerelvény után három vagonnyi ékszer, porcelán, perzsaszőnyeg és számos egyéb
értéktárgy maradt a templom előtti réten. Ezeknek már nem jutott hely, mert az
időközben szintén erre a településre menekült hivatalnokok és családtagjaik
egyébként nem fértek volna fel a vonatra.
Évtizedekig persze senki nem beszélt erről az eseményről, habár egymás
között pontosan tudták, egyes családok mikor és miből gazdagodtak meg. Mert
azért mindenkinek jutott ez, vagy az, hiszen alig ezer ember élt ekkor a
faluban, a szállítmányból tehát szinte mindenki részesedhetett, aki nem aludta
vagy kocsmázta át ennek a zsibvásárnak az óráit.
Az, hogy ennek az
Aranyvonatnak a történetét ma már nem csak a könyvek vagy kutatási feljegyzések
őrizik, Tárkányi Sándor építész- várostörténésznek köszönhető, aki az elmúlt
évtizedben házról-házra járva összeszedte a töredékeket. Nem csak a
visszaemlékezések töredékeit, hanem egyes tárgyakat, amelyek biztosan e
szállítmány részei voltak. Ezek is megtekinthetők az Elfeledett soproniak című
kiállításon, amely az Új utcában található, középkori ún. magánzsinagógában
látható. (A másik, szintén középkori, gótikus, ún. Ó zsinagógáról készült, korábbi podcastunk
ugyancsak megtekinthető itt.
Tárkányi
Sándorral bejártuk az Aranyvonat brennbergbányai helyszíneit, az erről készült
videópodcastot itt tekinthetik meg.
.jpg)
