Poór Csaba, Birobidzsán / Forrás: HVG
Nem lett belőle zsidó állam, a nemzeti hagyományokat azonban igyekeznek ápolni az oroszországi zsidó autonóm területen, ahol tudósítónk szerint szinte ismeretlen fogalom az idegengyűlölet.
„Ha valamiféle szovjet Izraelt keres, akkor rossz helyen jár. Ez itt Oroszország!” – figyelmezteti az orosz föderációhoz tartozó zsidó autonóm terület fővárosába, Birobidzsánba érkező újságírókat a térség kormányzatának sajtóosztály-vezetője, Anatolij Rabinovics. Legalábbis azokat, akik kuriózumra vadásznak. A késő ősszel különösen sivárnak tűnő, Kína szomszédságában, az Amur határfolyó mentén, Moszkvától nyolcezer kilométerre fekvő, egyharmad magyarországnyi vidék ma már ugyanis csak a nevében zsidó, a 185 ezres lakosság elenyésző hányadát, 1,2 százalékát adja e népcsoport. Rabinovics azonban úgy véli, a hivatalos adatok csak azokat veszik számításba, akik tudatosan vállalják a zsidóságukat. Valójában többen, szerinte legalább 4 százaléknyian vannak – mondta a HVG-nek, hozzátéve, hogy a palesztin felkelés, az intifáda 2000-es kitörésekor Birobidzsánban nem akadt család, amelyet ne aggasztottak volna a fejlemények, mindenkinek van ugyanis valakije Izraelben.
Az 1990-es évek nagy kivándorlási hulláma nyomán alaposan megcsappant a zsidóság amúgy sem túl nagy létszáma a térségben. Nem volt munka, nehezen lehetett megélni, így még olyanok is keresték zsidó gyökereiket, akik korábban inkább leplezték – mesélte Gennagyij Petrov, a területi kormányzat gazdasági osztályvezetője. A csúcs 1999-ben volt, 2700-an települtek át Izraelbe, egy évvel később már csak ötödannyian, 2002-ben pedig többen tértek vissza, mint ahányan elmentek. Sokan nem azt kapták külföldön, amit vártak, mások pedig – némi tőkével felszerelkezve – a hazai vállalkozás mellett döntöttek. Jönnének vissza többen is – vélekedett Roman Leder, a helyi zsidó vallási közösség vezetője –, az egykor fillérekért eladott lakásaik helyett azonban ma már csak súlyos dollártízezrekért tudnának másikat venni.
Az elvándorlás a kezdetek óta jellemzi a nemzeti körzetből 1934-ben autonóm területté vált térséget. A szovjet kormány 1928-ban döntött úgy, hogy a transzszibériai vasút Tyihonykaja nevű állomása környékén zsidó településeket hoz létre, megkönnyítve a gyakorlatilag lakatlan vidék birtokba vételét, megerősítve a kínai határ térségét, és kapcsolatot teremtve a vasút és az Amur vízi útvonala között. Ráadásul a tervhez támogatást remélhettek a nyugati zsidó közösségektől. Nemcsak szovjet területekről érkeztek telepesek, hanem Európa más országaiból, sőt az USA-ból és Latin-Amerikából is. Noha a döntés egyik célja a zsidók elszigetelése is lehetett, az érintettek lelkesen – sokan kommunista meggyőződésből – vágtak neki a kalandnak. „Senki sem űzte ide őket, hittel érkeztek, földet kaptak. A cél az autonóm terület, majd a köztársaság létrehozása volt” – mondta a HVG-nek Birobidzsánban Joszif Brener, helytörténeti kutatásokkal is foglalkozó üzletember. A zord éghajlat (a januári átlaghőmérséklet mínusz 20 fok alatt van), a letelepedésre szinte alkalmatlan életkörülmények azonban sokakat visszariasztottak, és az 1928–1933 között érkezett csaknem húszezer telepes több mint fele néhány éven belül visszautazott. Az 1930-as évek második felének sztálinista leszámolásai során pedig további legalább 7500 főt – többségükben vezetőket, értelmiségieket – küldtek kivégzőosztag elé vagy lágerbe. Az álom, hogy egyfajta zsidó államalakulat jöhet létre a szovjet Távol-Keleten, beteljesületlen maradt.
A Szovjetunióhoz tartozó orosz szövetségi köztársaság parlamentje 1990 decemberében közvetlen moszkvai fennhatóság alá helyezte az autonóm területeket, köztük az addig a habarovszki határvidékhez tartozó zsidót is. A birobidzsáni közvélemény radikális része a többi területhez hasonlóan az orosz föderáción belüli köztársasággá kiáltotta volna ki a térséget. „Felvetődött a területenkívüliség ötlete is, hogy minden oroszországi zsidó e köztársaság polgára lehessen, de végül az elképzelés ellenzői kerekedtek felül” – elevenítette fel a történteket Rabinovics.
A helyi tévé igazgatójából lett sajtófőnök így is elégedett az eredménnyel, legalábbis azzal, hogy Birobidzsánban és környékén békében élnek egymás mellett a különböző népek és vallások tagjai. Egyebek közt ennek is köszönhető, hogy az utóbbi években már többen jönnek, mint ahányan elköltöznek. Nemrég az oroszországi főmufti helyettese járt a városban, mert mecsetet akarnak építeni, ami ellen a helyieknek nincs kifogásuk. A zsidó autonóm területen ugyanis muszlimok is élnek, ha nem is annyian, mint a névadó népcsoport tagjai. „Nincsenek idegenellenes akciók és nincs antiszemitizmus sem” – fejtegette Leder, a jórészt a Joint amerikai zsidó segélyszervezet támogatásából működő, a rászorulókat élelmiszercsomagokkal segítő közösség feje.
A birobidzsáni zsidó közösségek tagjai a hagyományok életben tartása érdekében rendszeresen járják a vidéket, vallásról és kultúráról beszélve. Imádkozni azonban már csak 25-30 öreg jár a zsinagógába, és – mivel a zsidó általános iskolát 1947-ben bezárták – jiddisül is kevesen beszélnek. A város egyik iskolájában, egy óvodában, és a tanárképző főiskolából lett társadalomtudományi akadémián is oktatják a jiddist, amely az 1930-s évek elején még az oroszhoz hasonlóan hivatalos nyelv volt. Számos, a szovjet állami és pártszervek által kiadott irat jiddisül jelent meg annak idején – mondta Inna Dmitrijenko, a hetente kétszer utcára kerülő Birobidzsaner Stern című lap főszerkesztője. A közel 80 éves kiadvány is jiddisül jelent meg az 1990-es évek elejéig. A peresztrojka után azonban megnőtt az érdeklődés a zsidóság iránt, így a lap átállt az oroszra, a jiddis kiadásból pedig heti két oldal maradt.
