Szalóczy Péter: Déneske

Honlapunk nem szokott szépirodalmat közölni. Most kivételt teszünk. Azért, hogy elolvashassák dr. Szalóczy Péter szülész, nőgyógyász, novellista, zenetörténész megrendítő novelláját a holokausztban eltűnt gyerekkori barátjáról, Déneskéről. Mert ez és az ilyen szövegek segítenek megértenünk, mit veszítettünk el mi, magyarok, mindannyian és örökre 1944-45-ben. 

Köszönjük dr. Szalóczy Péternek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta ezt az írást.

DÉNESKE

      Nekem a csoda abban a pillanatban valósult meg, amikor a Rádióújságban csodával kapcsolatos pályázati felhívást elolvastam. Déneske jelent meg előttem! Az iskolapadra könyökölve, arcát tenyerével támasztva, oldalt billent fejjel nézett rám a nagy barna szemeivel: – Mondd, te hiszel a csodákban? – kérdezte halkan.

      A kérdés váratlanul ért. Hat héttel elsőáldozásunk előtt a megsűrített hittan órákon éppen a Krisztusi csodatevésekről tanultunk. Nyolc évesen, áhítatos gyermeklelkem fogékony volt a csodákra. – Igen, én hiszek a csodákban – súgtam vissza, de nagyon vártam az óra végét, hogy megbeszéljük a dolgot.

       Déneske a legjobb barátom volt. A Kodály köröndöt szegélyező négy nagy épület egyikében laktunk, én az Andrássy úti, ő a Szinyei-Merse  Pál utcai szárnyban. Jobb módú polgári családoknak számítottunk, mindkettőnk édesapja orvos volt. Az enyém szemész, az övé belgyógyász. Déneske egyetlen gyermek volt, mi hárman zajongtunk a gyerekszobában. A szülők kedvelték egymást, kölcsönös családi orvoslás is adódott. Ha kettőt köhintettünk, Déneske papáját szüleim rögtön áthívták.

       Mi keresztények voltunk, Déneskéék zsidók! Megérezve a kor vészes zivatarát, a szülők kikeresztelhették Déneskét, mert hittanra jártunk. Mindez 1944. februárjában történt.

      A család apró termetű volt, szemüveges, mosolygó és nagyon barátságos. Déneske kerek arcához két hatalmas barna szem, sűrű, erős barna haj tartozik emlékeimben. Korához képest tréfásan mély, erős hangja volt. Ez a kedves dörmögés ma is visszhangzik fülemben.

      Első és második elemiben ő volt az egyetlen, igazi barátom. Az elmúlt évtizedekben csak futólag villant át rajtam emléke nagy néha, főleg ha játékokkal teli gazdag gyerekszobát láttam. Mert az övé, a nagy bérpalota túlsó szárnyában volt. Be nem vallott irigységgel sokszor órákig játszottam nála, pedig a játékaimra, a gyerekszobámra nekem sem volt panaszkodni valóm.

       Csak így hívtuk: Déneske. Most, hogy csodaként, mint egy éles reflektorfény villant fel személye, emlékezetem lázasan keresgél a múltban és szórja vissza a vele kapcsolatos epizódokat, képeket. De a vezetéknevére, a legjobb barátom vezetéknevére nem emlékszem. Mert ő csak Déneske volt. Így is maradt bennem.

     Átszaladtam a családi élő emléktárhoz, Judit nővéremhez, mert elhunyt szüleim már nem segíthettek. Elhadartam, hogy segítsen Déneske nevét visszaemlékezni. Lehunyt szemmel ingatta fejét, úgy koncentrált: – Várj csak, várj csak, nem megy! Nem megy! Aztán feladta ő is. Végül felugrott, és a hálószoba szekrény fiókjában sebesen kotorászni kezdett. Aztán diadalmas képpel megjelent valami kopott zöldes könyvecskével. Egy 1944-es Chinoin gyógyszergyári zsebnaptár volt, biztosan apánk kapta annak idején reklámként évente.

       – Ez a naplóm azokból az időkből – mondta titokzatosan. – De senkinek sem mutathatod meg, mert tele van helyesírási hibákkal – mondta nevetve.

      Csodálatos dokumentumot kaptam. Egy 12 éves kislány napról-napra néhány mondatban rögzített csacska-fontos benyomásait, gondolatait, melyek mögött átkomorlott történelmünk legsötétebb éve.

        Jutka naplójában Déneske mindössze négyszer szerepel, de sajnos neki is csak Déneske volt. Ebből a naplóból még többször idézek.

 ***

       – Én hiszek a csodákban, mert a Jézuska nem hazudik! – mondtam Déneskének a tízperces szünetben meggyőződéssel. – De miért kérdezted?

     –  Anya sírt az éjjel! – nézett rám komor kis arcával. – Sokáig beszélgettek apával a hálószobában, de csak annyit hallottam, hogy „itt már csak a csoda segíthet!” – Elhallgatott, aztán még hozzátette: – Valami nagy baj lehet, de nem tudom, mi. Nem értem az egészet.

       Szegény Déneske! Sem te, sem én nem érthettük az egészet. De nem értette a fél világ! Be kell vallanom, ma sem értem.

      Szaporodtak a légiriadók, az iskolában légó gyakorlatok voltak. Egyre több éjszakán zúgtak fel a szirénák és botorkáltunk le a hosszú, hátsó csigalépcsőn félálomban a légópincébe.

      Március 19-én Jutka naplója csak ennyit ír: „Ma Vasárnap van, egész nap a német könyvekből rajzoltam. Bejöttek a németek, nem tudom mi lesz itt. Ma is riadó volt". – „ Majd két nap múlva így ír: – „Német órán eltörtem Nelli töltőtoll kupakját. Egy idegent raktam a helyére. Mióta a németek bent vannak, folyton jönnek az angolok bombázni. Meg vagyok velük áldva! Már tűnnének el a föld színéről!”.

       Március 25-én elsőáldozók voltunk Déneskével. Hetekkel előbb megtanultuk ez alkalomra a „Zeng a harang, hívó szóval e szép ünnep reggelén, összegyűltünk Oltárodnál, kél szívünkben új remény”. Akkor még nem sejtettük, mennyire szükségünk lesz rövidesen új reményre! Manapság, ha nagy ritkán hallom ezt a szenténeket, felidézi a napot bennem, fehér és kék matrózruhába öltöztetett ájtatos csapatunkkal.

       Jutka írja: „Április 1. Szombat. Ma van a bombázások miatt az utolsó tanítási nap”. Azután másnap: „Ma behívták aput katonának. Nagyon izgulok, m lesz belőle. Péter holnap vizsgázik”.

      Az év végi vizsgánkon is megszólaltak a szirénák. Az osztály, gyerekek és szülők levonultak az iskola óvóhelyére.  Én, Tompa Mihály, „A rab gólya” című versét, Déneske az „ Egyszer a gólyához betoppant gilice” kezdetű versét szavaltuk el, nem tudom már a szerző nevét. De most is magam előtt látom, ahogyan a rozsdásodó vas födémgerendák alatt sebtében a pincében kialakított deszkadobogón áll Déneske, különböző ülőalkalmatosságokon elhelyezett szülők gyűrűjében. Pici termete alig látszik, de mókás, mély hangján magasba nyújtott nyakkal búgja a gilice helyett, hogy „tuuudom, tuuudom”.  Mármint a fészekrakást!

      Április végén megdöbbentett, hogy egyes emberek, sőt, gyerekek is sárga csillagot hordanak az utcán a ruhájukon. Először azt hittem, hogy valamilyen jelvény vagy kitüntetés. Szegény anyámnak nem volt könnyű dolga, hogy számomra megemészthető és nem megrázó magyarázatot kínlódjon össze, felkészítve arra, hogy Déneskén is ilyet látok majd. Ők mostanában ritkán mentek az utcára, otthon, ha játszani átszaladtam, nem volt rajtuk csillag.

      Június 19-én anyám megjátszott természetességgel közölte Jutkával, meg velem, hogy Déneskéék hosszabb időre elutaznak néhány nap múlva. Azt szeretnék, hogy mi ketten bármennyi játékot, könyvet, ami csak tetszik, vagy amit szeretnénk, hozzunk át magunkhoz, nekünk ajándékozzák, ők nem vihetik magukkal.

      Furcsa a gyermeklélek. Nem éreztem az ajándékkapás kirobbanó örömét. Inkább egy szorongató érzést, hogy megrövidítem a barátomat. A korábbi boldog játszások színterén, a gyermekszobában zavartan válogattunk, miközben Déneske és kisírt szemű édesanyja is felváltva és őszintén bíztattak: „Inkább nálatok legyen, mint Isten tudja hol!” – mondta a mamája könnyezve.

      Három dolgot hoztam el nagy nehezen: egy csaknem egy méteres sárga villamoskocsit fából, áramszedővel, leemelhető tetővel, ülésekkel. Egy felhúzható repülőgépet, melyet egy zsinórral a csillárhoz lehetett kötni, ennek mentén forgó légcsavarral körberöpködött. Végül a rengeteg csodás játék közül, ki tudja, miért, egy arasznyi ágaskodó, felhúzható nyerges lovacskát, mely a hátsó lábain és hosszú farkán támaszkodva körbe táncolt az asztalon.

Jutka így ír naplójában: „ Június 19. Hétfő. Ma nagyon csúnya idő van. Szeretnék már Rozsnyón lenni. Sajnálom Déneskééket, hogy elmennek. Kár, hogy (és itt egy ötágú Dávid csillag rajza van, egy kötőjel és két betű:dó!). Kaptok tőlük egy édes babaszobát!”

       Június 20. Kedd. „ A babaszobát megkaptam, meg sok más játékot. Olyan helyesek Déneskéék". Majd másnap: „Ma kaptam tőlük egy csomó könyvet és egy édes pólyás babát".

      Másnap Déneskéék kiléptek az életemből. Akkor még nem tudtam, hogy örökre. A villamos, a repülőgép és a cirkusz ló elfoglalták helyüket a gyerekszobában. Mindössze 12 napig játszhattam velük.

      Idézek Jutka naplójából: „Július 2. Vasárnap. Ah, te borzalmas Vasárnap! Életemnek legborzasztóbb napja! Elbombáztak, csak a bútor maradt meg! Oh, te gyönyörű lakás! Sokat gondolok majd rád.”

      Valóban, fényes nappal, délben kaptuk a telitalálatokat. Amikor a ház népe végre felbotorkálhatott a pincéből, bokáig jártunk a lakásban a törmelékben, az üvegszilánkokban, cserepekben. A hatalmas háztömb Déneskéék felőli szárnyából két emelet hiányzott, de a maradék épület is jócskán megsérült. Ablakok, ablaktokok szinte sehol sem maradtak. A gyerekszoba romokban, a játékszekrényem polcai leszakadva, mindent vastagon borított a por, vakolat és maltertörmelék. Szeszélyes rendszertelenségben szétspriccelt apró bombaszilánkok lyukai tarkították a képet. Arra gondoltam, hogy odaát Déneske gyerekszobája még inkább tönkremehetett, talán szerencse, hogy nem ott laknak már!

      Az események drámaian felgyorsultak. Már másnap, otthon híján nagynénémékhez utaztunk, mint minden nyáron. Csak a táncoló lovat vittem magammal. Nem jöttünk haza az iskolakezdésre sem a mindennapos bombázások miatt. Október tizedike lett, mire hazatértünk néhány bombázásokkal teli, pincében töltött napra. De lényegében már csak csomagolni kellett. Tudtam, hogy mindent otthagyva, fejenként egy bőrönddel megyünk nyugatra, Németországba. Apám gyűlölte és félte a kommunizmust és a szovjetek már vonták össze a budapesti gyűrűt. Az utcákon a plakátokon hatalmas véres kéz emelkedett a békés házak fölé, aláírva a szöveg: Ilyen a kommunizmus. Hát persze, hogy megértettem: megyünk!

      Déneske után néhány héttel én is búcsúzni kezdtem a gyerekszobámtól, de nem volt már kire hagyni a játékaimat. Pedáns rendbe raktam mindent, a sárga villamost teleraktam babákkal, macikkal. A repülőgép lógva maradt a csilláron. A táncoló kis lovat viszont becsomagoltam, végig utazta velem menekülésünket.

      Lám. Déneskét kiűzte békés életéből és gyerekszobájából egy torz eszme, amely nyugat felől jött, amerre mi menekülünk, mert elűz egy másik torz eszme, amely kelet felől közeledett fenyegetően. Csak jóval később, felnőtt fejjel értettem meg, hogy e két eszme, az emberiség történetének két legkártékonyabb filozófiája, rokonok!

      Mi hárman, gyerekek, apánk, anyánk kezét szorosan fogva botladoztunk egy agonizáló Németország közepébe.  Akkor úgy neveztek bennünket: menekültek. Több mint egy év múlva, amikor hazatértünk, úgy hívtak: piszok nyugatosok. Távozásunkat kint is megszenvedtük, utóbb, itthon még inkább, évtizedekig.

        Déneske! Ma már én sem hiszek a csodákban! Ma már tudom, hogy 1944. júniusában terelték egybe a budapesti zsidóságot a hetedik kerületi gettóba. A vidéki zsidóság elhurcolása vége felé járt már. Nem tudom, merre menekülhetett a család! Nem ezt érdemelték! Ők sem!

      Szeretném hinni azt az utolsó csodát, hogy Déneske ma is él! Szeretném hinni, hogy apró termetű, nyugdíjas mérnökként, talán orvosként, kissé megkerekedve ül egy karosszéken, újságot olvasva, Sárbogárdon, vagy Torontóban, és dörmögő hangon szól az unokákra.

      Szeretném hinni, hogy Déneske nem lett egy ég felé kúszó vékony füstcsík és nem csupán égett szénatomjait adta vissza a Világmindenségnek.

      Déneske, ha valahol él, most hatvanhárom éves. Ha nem él, valószínűleg ötvenöt éve halott! Az én utolsó csodám, hogy ötvenöt év után áldozhattam emlékének. Déneske! Ma éjjel eszembe jutott a neved! Lévai! Lévai!!!

***

(Címlapképünkön: az Aradi utca – Szinyei Merse utca kereszteződés a Székely Bertalan utca felől nézve 1944-ből / Fotó:  Pálfi András / Fortepan. A szerző írása 20 éve készült.)