Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet: az idei Peszáhra

A zsidó nép a szabadság szellemből született, és éppen ezért tudjuk mélyen és átélten: a szabadság nem külső adottság, hanem belső hangoltság. A széder este játékos, mesélő rituáléja abban segít, hogy megtanuljunk belül szabaddá lenni.

A szabadulás után a zsidó nép útja a Tórához, a Szináj hegyéhez vezet.

A szabadság, mint megszabadulás, mint a külső erőszak hiánya, lehetőség csak, amely akkor nyeri el értelmét, ha képesek vagyunk eldönteni, mit kezdünk vele. Ha választunk valamit, ami több nálunk, ami egyúttal értelmet ad a mi életünknek is. Ha nyakunkba vesszük az Ég királyságának igáját, ha van Tóránk. Akire rákerül a Tóra igája, az a hétköznapok igája alól felszabadul. Aki tudja, mi fontos igazán, már nem szorong fölöslegesen. Pénz, hatalom, üres elismerés, lájkok nem érdeklik többé.

Az az ember szabad csak igazán, aki tudja, mi a dolga a földön.

Zsidók már voltak a kivonulás előtt a világon, de zsidó nép még nem volt.

Akkor született, amikor a fáraó udvarának neveltje, Mózes szolidaritást vállalt a rabszolgákkal, amikor a rabszolgákat választotta a királyi udvar helyett. A széder este arra a kérdésre válaszol, kik vagyunk mi, és ez a kérdés mindig a jövőre vonatkozik. Izrael népe azok közössége, akik mindig a rabszolgákat választják a fáraók helyett. A vándor arámi leszármazottai vagyunk, Isten nomádjai, akik elhagyunk minden bizonyosságot, mindent, amit meg lehetett szerezni, hogy Őt kövessük, minden birtoklástól, letelepedettségtől elszakadva. Együtt, a népek fényeként. Ahhoz, hogy a népek fényévé lehessünk, vigyáznunk kell elsősorban egymásra. Minden zsidó felelős minden másik zsidóért.

Az ünnep legegyszerűbben úgy írható, hogy az az idő, ami különbözik a hétköznapoktól, ami kiemel belőlük.

Amikor átmenetileg megszűnik a távolság múlt, jelen és jövő között, mintha mi mennénk ki Egyiptomból. Ahogy a színházban, mintha tényleg megtörténne, itt és most, amit látunk. Ha nem így érezzük, ha nem „éljük bele magunkat”, akkor nincs színházi tapasztalat. Tudnunk kell, persze, hogy nem így van, de közben mégis úgy kell tekintenünk, mintha. Akkor sikerül a széder este, ha érezzük azok jelenlétét, akikkel régen együtt szédereztünk, ha tényleg felfüggeszti az idő céltalan múlását, és értelmet ad neki újra.

A dájénut énekelve arra kell gondolnunk, hogy elég lett volna, bármi, bármiért hálásak tudnánk lenni Istennek.

Másfelől viszont mindenre szükségünk van, a Tórára, a szombatra, minden ajándékra, hogy jó életet tudjunk élni, azért soroljuk egymás után őket. A dájénu megtanít ragaszkodni a fontos dolgokhoz úgy, hogy közben megtanít elengedni is. Szabad az, aki úgy képes ragaszkodni ahhoz, ami fontos, hogy közben képes korlátlanul elengedni is.

A kivonulás csak a megváltás útjának kezdete.

Az út addig tart, amíg nem szabad mindenki, amíg különbség van és hierarchia köztünk, amíg van elnyomás és szenvedés. A zsidóknak a népek fényeként el kell vezetnie a valódi szabadság birodalmába az emberiséget, a széder este ígéret, hogy minden látszat, az egész hosszú történelem ellenére, amely úgy tűnik gyakran, semmivel sem vitt mindehhez közelebb minket, eljön ez az idő. Az út, amely a rabszolgák kivonulásával kezdődött, amikor Isten bemutatkozott minden fáraónak és minden földi hatalomnak, a teljes megváltással fog véget érni. Legyen így minél előbb, még a mi napjainkban. Hogy jövőre Jeruzsálemben találkozhassunk.

Ünnepi írásaink a képre kattintva