Dr. Radvánszki Péter rabbi: „Halljuk meg a halk hangot!"

– Élijáhú, míg nem vallotta be, hogy ő egyszerre áldozat és elkövető, addig nem hallhatta meg a halk hangot. És amíg nem hallotta meg a halk hangot, addig nem jöhetett ki a barlangból  – magyarázza dr. Radvánszki Péter, a Páva utcai zsinagógakörzet rabbija a honlapunknak küldött, újévi írásában.

Ezt a beszédet azoknak ajánlom, akik megsérültek a szavak háborújában.

Az újév ideje – az önreflexió ideje. A hagyomány szerint ilyenkor meg kell vizsgálnunk tetteinket, gondolatainkat, emlékeinket, vagyis önmagunkat. De hogyan lehetséges ez anélkül, hogy csend lenne körülöttünk? Sehogy. Ezért kell megtanulnunk visszavonulni a világtól, legalább egy rövid időre. A hagyományunk ugyanis nem követeli meg tőlünk, hogy állandóan kövessük a híreket, állandóan kitegyük magunkat az olyan történéseknek, melyeken nem tudunk változtatni. Különösen nem elvárás az, hogy állandó harcban álljunk a világgal vagy akár önmagunkkal. Izgalmak, aggódás, cselekvés mellett lelkünk békére, csendre és gyógyulásra vágyik. 

A trauma gyógyítása – a csend

Elég trauma ért minket, és különösen izraeli családtagjainkat, barátainkat az utóbbi években. 2023. október 7-e óta Izrael újra háborúban áll. Még mindig vannak túszok Gázában, még mindig harcolnak a katonák. Lassan két teljes éve jönnek folyamatosan a hírek, éjjel és nappal. A hírek olvasása pedig, kutatások szerint, egyértelműen stresszt, másodlagos traumát okoz nekünk. Vagyis a hírek sokszor csak újratraumatizálnak minket azáltal, hogy felelevenítik tehetetlenségünket. Bármennyire is szeretteinkről és szeretett országunkról van szó, a virtuális térből özönlő információcunami így sokszor csak bűntudatot, haragot kelt bennünk.

Meg kell tehát tanulnunk kikapcsolni a telefont, gépet. Meg kell tanulnunk nem olvasni híreket. Meg kell tanulnunk lerakni a munkát a munkaidő végeztével. Az otthon a feltöltődésre van, ahová meg kell tanulnunk visszavonulni, és arra koncentrálni, ami fizikailag közel van hozzánk. 

Meg kell tanulnunk újra avval foglalkozni, amit meg is tudunk változtatni, élvezni a csendet és nyugalmat, amíg még léteznek számunkra.

Tévhit azt gondolni, hogy a „zaj” vallása lennénk. Igen, a zsidók zajosak, amikor kidusolnak, amikor kibicelnek, amikor smúzolnak. De ez mind-mind kellemes, feltöltő zaj, nem pedig a lelkünket megölő, digitális zaj. Amúgy is, ahogy Simon ben Gámliel tanította:

„Egész életemben bölcsek között nőttem fel, és nem találtam semmi jobbat az ember és a teste számára, mint a csendet.”

Az önvizsgálathoz, a megtéréshez, egyszóval a tesuvához, szükségünk van a külvilág  csendjére. Ahhoz pedig, hogy csend legyen önmagunkban, szükség van megbánásra, önvizsgálatra. A tesuvá nem lehetséges, ha traumáink belülről döngetnek minket: „Harcolj vagy menekülj! Cselekedj, háborúzz! Állj bosszút!”. 

Visszavonulás és tesuvá

A Héber Biblia (Tánách) és a Talmud is arról számol be, hogy bölcseink egyes traumáik átélése után egy barlangba vonultak vissza. Ilyen volt Simon bár Jocháj, akinek, miután kritizálta a római uralmat, egy barlangba kellett menekülnie. Ott élt és tanult fiával évekig. Aztán:

„Kijöttek a barlangból, és látták az embereket, akik szántottak és vetettek. Bár Jochájnak ez nem tetszett. (Haragjuk miatt) minden hely, ahová Rabbi Simon és fia, Rabbi Elazar tekintetét vetette, azonnal elégett. Isten hangja hallatszott, és így szólt hozzájuk: azért jöttetek ki a barlangból, hogy elpusztítsátok a világomat? Térjetek vissza a barlangotokba. Újra odamentek, és tizenkét hónapig ott ültek.”

Vagyis hiába voltak az üldöztetés áldozatai, amikor kijöttek először a barlangból, akkor ők támadták meg a világot: ítéletükkel, vagyis az azt szimbolizáló, tüzes tekintetükkel. Addig a barlangban kellett maradniuk, amíg haraggal tekintettek a világra, és nem békességgel.

Az élet tehát nem mindig fekete és fehér. Azon kívül, hogy sok egyértelmű áldozat van, és sok egyértelmű elkövető, sokan egyszerre áldozatok és elkövetők. Amíg ezt nem ismerik fel, addig nem talál lelkük csendre és nyugalomra. Ilyen volt Bár Jocháj és fia, és ilyen volt Illés próféta is. Először üldözött volt, mert megölték prófétatársait, utána pedig üldöző, mert ő ölte meg a Báál papokat. Aztán visszavonult egy barlangba.

„Bement a barlangba és meghált ott; és íme, az Örökkévaló szava lett hozzá és mondta neki: mi dolgod itt, Élijáhú? Mondta: vallási fanatikussá váltam az Örökkévalóért, a seregek Istenéért, mert elhagyták szövetségedet Izraél fiai, oltáraidat lerombolták és prófétáidat megölték a karddal; én egyedül maradtam, de életemre törtek, hogy elvegyék. És mondta: menj ki, állj a hegyen az Örökkévaló előtt! És íme az Örökkévaló arra vonul: nagy és erős szél, hegyeket bontó és sziklákat tördelő, az Örökkévaló előtt – nem a szélben az Örökkévaló. És a szél után földrengés – nem a földrengésben az Örökkévaló. És a földrengés után tűz – nem a tűzben az Örökkévaló. És a tűz után halk suttogás hangja.”

Élijáhú, míg nem vallotta be, hogy ő egyszerre áldozat és elkövető, addig nem hallhatta meg a halk hangot. És amíg nem hallotta meg a halk hangot, addig nem jöhetett ki a barlangból. De miért? 

Én szimbolikusan olvasom ezt a történetet. Illés itt immanens Istenével, és önmagával viaskodik. A sziklákat tördelő vihar, a szél, a földrengés, a tűz, az Élijáhú saját dühe, könyörtelensége, brutalitása – a harag, ami a Báál papok legyőzéséhez kellett. Hiába vándorolt a sivatagban, a zajok, a viharok, a tűz, a fanatizmus lángja benne maradtak. El kellett vonulnia egy barlangba, mert amíg mindez a fülében zúg, nem lesz csend, és nem hallhatja meg a halk hangot.

Bár Jocháj és Élijáhú tesuvát tett, mert időt és helyet talált önvizsgálatra. Mi is képesek leszünk erre? Nem kicsi a tét. Az égi bíróság ülésezik, mi elvonulunk előtte, mint bárányok. Vajon beírattatunk-e az élet könyvébe?

Az Örökkévaló kegyelmében reménykedünk mindannyian. Tesuvát kell tennünk és ehhez szükségünk van csendre. Meg kell hallanunk az ártatlanság, a tisztaság nagyon halk hangját, hiszen ezekről szól a Ros háSáná. Arra kérjük az Örökkévalót, hogy lássa meg bennünk, bűneink mellett, a tisztaságot, az ártatlanságot. Hogyan várjuk ezt el Tőle, ha  erre mi nem vagyunk képesek? Ha nem halljuk meg a sivatagban suttogó, ártatlan hangot?

A harmadik út – a kompromisszum útja

Ábrahám erre képes volt. Tudta valahol a lelke mélyén, hogy az Örökkévaló nem kívánhatja fia feláldozását. Érzékeny volt annyira, hogy meghallja a megálljt parancsoló angyalt, hogy észrevegye a kost. A zsidó hagyomány istene nem kívánja az ártatlanok feláldozását, nem állítja népét egy „nulla összegű játékba”, ahol mindenki csak annyit tud mondani: „ő győz vagy én”. Így Ábrahám is tudta, hogy van egy harmadik út a parancs megtagadása és a parancs szó szerinti teljesítése között. Ezt már akkor tudhatta, amikor ezt mondta a fiának: „Isten fogja kiszemelni magának a bárányt az égőáldozatra, fiam; És mentek ketten együtt”.

A kiszemelt kos tehát nem más, mint a harmadik út – a kompromisszum, az élet megjelenése, hangja. A kos szarva pedig a sófár. 

A sófár hangja a csendből fakadó lelkiismeret hangja. Megtisztító kiáltás. Égi és archaikus. Ősi és szférikus. Bár mindenki hallja, de hozzánk szól, személyesen. Megtöri a csendet, de csendre int minket.

Azt kívánom mindannyiunknak, hogy találjuk meg a csendes, nyugodt pillanatokat. Halljuk meg a halk hangokat, a sófár és az Örökkévaló hangját, és aszerint cselekedjünk, nem pedig traumáink szerint.

Legyünk mindannyian beírva és bepecsételve egy jó, békésebb évre!

L’Sáná tová tikátévú v’tehátémú.