Az igazmondás diadala és a nem zsidók nagy prófétai – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink! A szombat szent ünnepe ma este 8 óra 27 perckor köszönt be, a királynő holnap este 9 óra 47 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, Facebook- és Instagram oldalunk nem frissül. A Tórából a Bálák (Mózes 4. 22:2–25:9.) hetiszakaszt olvassuk. Mindenkinek jó szombatot kívánunk!

A mostani hetiszakasz főszereplője két szempontból is érdekes figura: meg akarta átkozni Izraelt, de amit ténylegesen mondott, azt imádkozzuk minden reggel, minden alkalommal a zsinagógákba lépve. Mert a valódi, isteni tehetség nem csak az igazság pontos látása, hanem az, hogy ebben, Isten ügyeiben nem tudunk hazudni. Másfelől látjuk, hogy a nem zsidóknak is vannak prófétáik, saját szövetségük, saját kapcsolatuk Istennel.

Bálák, a moábiak királya, mint azóta is rengeteg uralkodó a történelemben, szeretné magával a Jóistennel igazolni tervezett disznóságait, politikai érdekkövetését. Arra a szerepre, hogy a jogfosztást és az erőszakot isteni dicsfénybe csomagolja, könnyű hamis prófétákat találni, könnyű volt akkor is és ma sem nehezebb. De Bileám (népszerűbb nevén, ahogy a hetiszakaszban szereplő szamaras incidens kapcsán a magyar szólásban emlegetni szokás, Bálám) esete mégis azt bizonyítja, hogy nem elég, ha a hamis próféta tisztességtelen, tehetségtelennek is kell lennie ahhoz, hogy jól szolgálhassa megbízóit.

Bileám ugyanis ronda alak volt, aki szívesen üzletelt volna azzal a képességével, hogy fogékony az Örökkévaló üzenetére, hogy van spirituális fogékonysága, de mivel tényleg volt neki, nem szolgálhatta, akárhogy akarta, a saját érdekeit, csak az Örökkévalót. Amikor megpróbálta minden tehetsége ellenére nem észrevenni Istent, a szamara volt az, aki figyelmeztette, kinevettette. És ez az, az, hogy a szamara pontosabban lásson nála, ami a valóban tehetséges ember számára semmi pénzért nem elviselhető. Isten iróniája éppen ezt vette célba, a szamár az isteni irónia eszköze volt.

Amikor beszélni kell, Bálám háromszor is áldást mond Izraelre, háromszor is azt mondja, amire Isten inspirálja. A tehetség, az isteni inspiráció, a művészi „ihlet” elsősorban a hazugságra való képtelenséget jelenti. Ez az, amit a francia júliusi monarchiában élő Balzac regényeiről szólva Friedrich Engels a realizmus diadalának nevezett. A magánember Balzac lehet a letűnő nemességet kedvelő reakciós, de az író Balzac akkor is ezerszer megérdemelt letűnésüket fogja megmutatni, nem szubjektív becsületessége, hanem a tehetsége miatt. Persze, a nagy tehetség is korrumpálható és még erről is lehet nem hazudni másfelől, mint Major Tamás Boguslawskiként Spiró külön neki írt drámájában, Az imposztor címűben.

Mily szépek a sátraid, Jákob, hajlékaid, Izrael – ezek a harmadik áldás szavai, ezeket mondjuk a zsinagógába lépve. Jákob sátrait egy nem zsidó próféta áldotta meg, mert, úgy tűnik, a nem zsidóknak is vannak igazi prófétai, hiszen a Végtelen nem csak a „mi Istenünk”, de Ő az „Egyetlen” is, minden és mindenki Istene. Izraelre fontos szerepet bízott, amelynek gyakran nem tudtunk megfelelni, de megkötötte szövetségét a teljes emberiséggel és számos módon lehet kapcsolódni hozzá: a judaizmus egy a kapcsolódás „technikái” közül. A mi kapcsolódásunk a mi Istenünkhöz, aki Ég és Föld, zsidók és nem zsidók alkotója.

A nem zsidó próféta, Bileám megáldott minket és a mi dolgunk is éppen az, hogy áldássá legyünk a világ számára, hogy „bennünk leljen áldást a Föld minden családja”: ezekkel a szavakkal szólítja el Ábrahámot az örökkévaló.

Jó szombatot!