Hetvennyolc évvel ezelőtt kellett felvarrni a sárga csillagot

A Sztójay-kormány visszaléptette Magyarországot a középkorba: a minisztertanács az 1944. március 29-i ülésén elfogadta azt a rendeletet, amely 1944. április 5-től sárga csillag viselésére kötelezte a magyar zsidóságot.

Hetvennyolc évvel ezelőtt, 1944. április 5-én lépett hatályba a Sztójay Döme által vezetett magyar kormány azon  minisztertanácsi rendelete, amelynek értelmében minden, hat évesnél idősebb zsidónak sárga csillagot kellett viselnie az otthonán kívül. A szégyenletes intézkedéssel Magyarország a legsötétebb középkorba lépett vissza, hiszen ez a megkülönböztető jelzés a középkorra volt jellemző. 

A sárga csillag kötelező viselésével együtt rendelte el a minisztertanács a zsidók tulajdonában lévő gépkocsik, telefonkészülékek bejelentési kötelezettségét, majd beszolgáltatását. Az intézkedés kizárta a zsidókat a közigazgatási apparátusból, az ügyvédi kamarából, a sajtókamarából és a szín- és filmművészeti kamarából, amivel sok ezernyi család megélhetése került veszélybe. 

A megkülönböztetés súlyosan sértette az emberi méltóságot. A holokauszt Magyarországon című blog írása szerint voltak, akik igyekeztek eltakarni a bélyeget, mások büszkén viselték – az előbbiek a rendőrök fellépését és retorzióját, a bírságot és internálást kockáztatták, az utóbbiakat az újságok figurázták ki maró gúnnyal. A rendelet azonban a zsidók megalázásánál sokkal súlyosabb következményeket vezetett. Ha egy zsidó kitűzte a csillagot,  megpecsételte a sorsát, hiszen azután minden diszkriminatív rendelkezést be kellett tartania. 

A sárga csillag felvarrása a gettósítás és deportálás, azaz a halál előszobája volt. Az a zsidó, aki erre nem volt hajlandó, törvényen kívül került, és élete rettegéssé változott. Adolf Eichmann joggal bízott a többi országban megszerzett tapasztalataiban: a magyar zsidók túlnyomó többsége hagyományosan törvénytisztelő állampolgárként a csillag viselése mellett döntött. Az a nem zsidó, aki ezután zsidóval együtt mutatkozott vagy akárcsak szóba állt, számíthatott arra, hogy csípős megjegyzéseknek, inzultusoknak, sőt adott esetben kiközösítésnek, esetleg feljelentésnek teszi ki magát. A többség érdektelenségből vagy félelemből, levegőnek nézte az utcán szembejövő zsidókat, sokan felhasználták az alkalmat, és megfenyegették, megalázták, kigúnyolták őket. Mások úgy fejezték ki a kormány és a rendszer iránt érzett megvetésüket, hogy a korzón sétálva tüntetően belekaroltak zsidó barátaikba.

Az 1944. április 5-én hatályba lépett rendeletet – honvédelmi szempontokra hivatkozva – a kormány elé Jaross Andor belügyminiszter terjesztette be, akit az 1945. április 4-i felszabadulás után halálra ítéltek és kivégeztek. A rendeletet – a többi zsidótörvénnyel együtt – az Ideiglenes Nemzeti Kormány helyezte hatályon kívül 1945. február 6-án.