Miriam éneke a tengerről: Egy női győzelmi ének

A Sirát hájám A tenger éneke (Mózes 2. 15:1b-18) költői tisztelgés, mely az üldöző egyiptomiaktól való csodálatos megmenekülésről szól. Ez egy igazán ősi vers, sokkal régebben született, mint az izraeliták egyiptomi rabságból való szabadulásának történetét elbeszélő prózai rész.

Mind formailag, mind tartalmilag a kánaáni mitológia képeiből merít, amelyben a hős istenség, Bál legyőzi a hömpölygő vizek által ábrázolt ősi káoszt, hogy rendet teremtsen. Az ugarit eposz kozmikus harcának katonai képi világa visszaköszön az izraelita költeményben; a természeti elemek (szél és víz) a mindenható fegyverévé válnak az egyiptomi ellenséggel szemben.

A Smot 1.21-ben található szöveg szerint az ének így hangzik:

„Akkor énekelte Mózes és Izrael fiai ezt az éneket az Örökkévalónak és szóltak, mondván: Hadd énekelek az Örökkévalónak, mert fenségesen fenséges volt, lovat és lovasát a tengerbe döntötte.
Erősségem és énekem Isten, ő lett nekem segedelmem. Ez az én Istenem, őt dicsőítem atyám Istene, őt magasztalom.
Az Örökkévaló, a harc ura, Örökkévaló a neve!
Fáraó szekereit és seregét a tengerbe vetette, és válogatott vitézei elmerültek a nádastengerben.
A mélységek borítják őket, leszálltak a habokba, mint a kő.
Jobbod, Örökkévaló! dicső erőben; jobbod, Örökkévaló! összezúzza az ellent.
Fenséged nagyságával lerontod támadóidat, kibocsátod haragodat és megemészti őket, mint a tarlót.
Orrod leheletétől feltorlódtak a vizek, megálltak, mint a fal a hullámok, megmerevedtek a mélységek a tenger szívében.
Szólt az ellen: Üldözöm, elérem, zsákmányt osztok, betelik velük lelkem; kirántom kardom, kiirtja őt kezem!
Fújtál leheleteddel: elborította őt a tenger; elsüllyedtek, mint az ólom a hatalmas vizekben.
Ki olyan, mint te, a hatalmasak között, Örökkévaló! Ki olyan, mint te, dicső a szentségben, félelmetes dicsőségű csodatevő.
Kinyújtottad jobbodat: elnyelte őt a föld.
Kegyelmeddel vezetted a népet, melyet megváltottál, hatalmaddal szentséged lakába.
Népek hallották és reszkettek, remegés fogta el Pelesesz lakóit.
Akkor megrémültek Edóm törzsfői, Móab hatalmasait elfogta a rettegés, elcsüggedtek Kanaán lakói mind.
Rájuk borult félelem és rettegés, karod nagyságától elnémultak, mint a kő; míg átvonul a te néped, Örökkévaló! míg átvonul a nép, melyet szereztél.
Elviszed és ülteted birtokod hegyére, a helyre, melyet lakóhelyednek alkottál, Örökkévaló! a szentélybe, Uram; melyet kezeid készítettek.
Az Örökkévaló uralkodik mindörökké!
Mert bement Fáraó lova szekerével és lovasaival a tengerbe, és az Örökkévaló visszahozta rájuk a tenger vizét; Izrael fiai pedig átmentek a szárazon a tenger közepében.
És vette Mirjám, a prófétanő, Áron nővére a dobot kezébe, és kimentek mind a nők utána dobokkal és körtánccal.
És Mirjám elkezdte nekik: Énekeljetek az Örökkévalónak, mert fenségesen fenséges volt, lovat és lovasát a tengerbe döntötte.”

Az első éneket gyakran Mózes énekének hívják, a második rövidebb, záró éneket pedig Mirijám énekének szokás nevezni. A két éneket rövid prózai szakasz előzi meg, illetve köti össze. Mirijám énekéből csak egy sor olvasható a tórai szövegben, de az i.e. 75-50-ből származó Holt-tengeri tekercsekben további sorok is fennmaradtak ebből az énekből.

A hagyományos értelmezés úgy tartja, hogy Mózes ennek az éneknek a szerzője, de számos megfontolás azonban azt a lehetőséget támasztja alá, hogy hagyománytörténeti szempontból a vers Mirijámé volt, mielőtt Mózesé lett volna. Ezt a teóriát maga a műfaj és az előadásmód is alátámasztja. A kézdob és tánc által kísért ének ugyanis tipikus női műfaj. Ez a három elem több más bibliai szövegben és egy biblián kívüli szövegben is megjelenik – mindig női előadókhoz kapcsolódóan. Jeftá lánya így ünnepli az ammoniták feletti győzelmét, csakúgy, mint azok az izraelita nők, akik Dávid és Saul diadalát ünneplik. Debóra Sisera felett aratott izraelita győzelemről emlékezik meg énekkel, zenével és tánccal, Judit pedig – és az őt ünneplő többi nő – szintén hasonlóképpen tesz Holofernész lefejezése után.

A Tóra igen gazdag szókészlettel rendelkezik a zenei kifejezések, különösen a hangszereket jelölő szavak tekintetében. A zenetudósok négy kategóriába sorolják ezeket a hangszereket: húros, fúvós, ütőhangszerek és olyanok, amelyek akkor adnak ki hangot, ha részei egymásnak ütköznek, például csengettyűk. Mindegyik kategóriába több a tórában megemlített hangszer is található. Az egyetlen kivétel az ütőhangszer, azaz a kézi dob, mely minden zenei előadásnak része volt. További érdekesség, hogy bár a Tóra közel harminc különböző hangszert említ, az azokon játszó zenész nemét csak a kézi dobok esetében jegyzi meg. A zenészek pedig nem mások, mint fiatal nők.

Azt, hogy a dobosok valószínűséggel nők voltak régészeti leletek is alátámasztják. A kelet-mediterrán térségben gyakorlatilag minden vaskori lelőhelyen kis agyagfigurákat találtak. Gyakoriak az embert ábrázoló figurák is. Az embereket ábrázoló terrakotta alakok egy része hangszereseket ábrázol: furulyán, cimbalmon, lírán és kézi dobon játszó zenészeket. A zenész figurák közül közel negyven dobosokat ábrázol, és az összes nő.

Hasonló a helyzet a tánccal is. A vizsgált szövegekben ugyanis a Tóra egyértelműen más szót használ a női és a férfi táncra. Amikor a fenti példákban táncról beszél, mindig következetesen azt a szót használja, amelyik a női táncra utal. A két tánc közötti alapvető különbség a tánc típusában rejlik. Amíg a férfiak fel- le ugrálva táncoltak, addig a nők körtáncot lejtettek.

A tenger éneke tehát ezen bizonyítékok alapján szinte biztos, hogy eredetileg Mirijám éneke volt, amit vagy ő maga osztott meg Mózessel vagy a tórai szöveg alkotói adták át neki. 

Az eredeti angol nyelvű írás / IDE KATTINTVA olvasható