A Sirát hájám A
tenger éneke (Mózes 2. 15:1b-18) költői tisztelgés, mely az üldöző
egyiptomiaktól való csodálatos megmenekülésről szól. Ez egy igazán ősi vers,
sokkal régebben született, mint az izraeliták egyiptomi rabságból való
szabadulásának történetét elbeszélő prózai rész.
Mind formailag,
mind tartalmilag a kánaáni mitológia képeiből merít, amelyben a hős istenség,
Bál legyőzi a hömpölygő vizek által ábrázolt ősi káoszt, hogy rendet teremtsen.
Az ugarit eposz kozmikus harcának katonai képi világa visszaköszön az izraelita
költeményben; a természeti elemek (szél és víz) a mindenható fegyverévé válnak
az egyiptomi ellenséggel szemben.
A Smot 1.21-ben
található szöveg szerint az ének így hangzik:
„Akkor énekelte
Mózes és Izrael fiai ezt az éneket az Örökkévalónak és szóltak, mondván: Hadd
énekelek az Örökkévalónak, mert fenségesen fenséges volt, lovat és lovasát a
tengerbe döntötte.
Erősségem és
énekem Isten, ő lett nekem segedelmem. Ez az én Istenem, őt dicsőítem atyám
Istene, őt magasztalom.
Az Örökkévaló, a
harc ura, Örökkévaló a neve!
Fáraó szekereit és
seregét a tengerbe vetette, és válogatott vitézei elmerültek a nádastengerben.
A mélységek
borítják őket, leszálltak a habokba, mint a kő.
Jobbod,
Örökkévaló! dicső erőben; jobbod, Örökkévaló! összezúzza az ellent.
Fenséged
nagyságával lerontod támadóidat, kibocsátod haragodat és megemészti őket, mint
a tarlót.
Orrod leheletétől
feltorlódtak a vizek, megálltak, mint a fal a hullámok, megmerevedtek a mélységek
a tenger szívében.
Szólt az ellen:
Üldözöm, elérem, zsákmányt osztok, betelik velük lelkem; kirántom kardom,
kiirtja őt kezem!
Fújtál
leheleteddel: elborította őt a tenger; elsüllyedtek, mint az ólom a hatalmas
vizekben.
Ki olyan, mint te,
a hatalmasak között, Örökkévaló! Ki olyan, mint te, dicső a szentségben,
félelmetes dicsőségű csodatevő.
Kinyújtottad
jobbodat: elnyelte őt a föld.
Kegyelmeddel
vezetted a népet, melyet megváltottál, hatalmaddal szentséged lakába.
Népek hallották és
reszkettek, remegés fogta el Pelesesz lakóit.
Akkor megrémültek
Edóm törzsfői, Móab hatalmasait elfogta a rettegés, elcsüggedtek Kanaán lakói
mind.
Rájuk borult
félelem és rettegés, karod nagyságától elnémultak, mint a kő; míg átvonul a te
néped, Örökkévaló! míg átvonul a nép, melyet szereztél.
Elviszed és
ülteted birtokod hegyére, a helyre, melyet lakóhelyednek alkottál, Örökkévaló!
a szentélybe, Uram; melyet kezeid készítettek.
Az Örökkévaló
uralkodik mindörökké!
Mert bement Fáraó
lova szekerével és lovasaival a tengerbe, és az Örökkévaló visszahozta rájuk a
tenger vizét; Izrael fiai pedig átmentek a szárazon a tenger közepében.
És vette Mirjám, a
prófétanő, Áron nővére a dobot kezébe, és kimentek mind a nők utána dobokkal és
körtánccal.
És Mirjám elkezdte
nekik: Énekeljetek az Örökkévalónak, mert fenségesen fenséges volt, lovat és
lovasát a tengerbe döntötte.”
Az első éneket
gyakran Mózes énekének hívják, a második rövidebb, záró éneket pedig Mirijám
énekének szokás nevezni. A két éneket rövid prózai szakasz előzi meg, illetve
köti össze. Mirijám énekéből csak egy sor olvasható a tórai szövegben, de az
i.e. 75-50-ből származó Holt-tengeri tekercsekben további sorok is fennmaradtak
ebből az énekből.
A hagyományos
értelmezés úgy tartja, hogy Mózes ennek az éneknek a szerzője, de számos
megfontolás azonban azt a lehetőséget támasztja alá, hogy hagyománytörténeti
szempontból a vers Mirijámé volt, mielőtt Mózesé lett volna. Ezt a teóriát maga
a műfaj és az előadásmód is alátámasztja. A kézdob és tánc által kísért ének
ugyanis tipikus női műfaj. Ez a három elem több más bibliai szövegben és egy
biblián kívüli szövegben is megjelenik – mindig női előadókhoz kapcsolódóan.
Jeftá lánya így ünnepli az ammoniták feletti győzelmét, csakúgy, mint azok az
izraelita nők, akik Dávid és Saul diadalát ünneplik. Debóra Sisera felett
aratott izraelita győzelemről emlékezik meg énekkel, zenével és tánccal, Judit
pedig – és az őt ünneplő többi nő – szintén hasonlóképpen tesz Holofernész
lefejezése után.
A Tóra igen gazdag
szókészlettel rendelkezik a zenei kifejezések, különösen a hangszereket jelölő szavak
tekintetében. A zenetudósok négy kategóriába sorolják ezeket a hangszereket:
húros, fúvós, ütőhangszerek és olyanok, amelyek akkor adnak ki hangot, ha
részei egymásnak ütköznek, például csengettyűk. Mindegyik kategóriába több a
tórában megemlített hangszer is található. Az egyetlen kivétel az ütőhangszer,
azaz a kézi dob, mely minden zenei előadásnak része volt. További érdekesség,
hogy bár a Tóra közel harminc különböző hangszert említ, az azokon játszó
zenész nemét csak a kézi dobok esetében jegyzi meg. A zenészek pedig nem mások,
mint fiatal nők.
Azt, hogy a
dobosok valószínűséggel nők voltak régészeti leletek is alátámasztják. A
kelet-mediterrán térségben gyakorlatilag minden vaskori lelőhelyen kis
agyagfigurákat találtak. Gyakoriak az embert ábrázoló figurák is. Az embereket
ábrázoló terrakotta alakok egy része hangszereseket ábrázol: furulyán,
cimbalmon, lírán és kézi dobon játszó zenészeket. A zenész figurák közül közel
negyven dobosokat ábrázol, és az összes nő.
Hasonló a helyzet
a tánccal is. A vizsgált szövegekben ugyanis a Tóra egyértelműen más szót
használ a női és a férfi táncra. Amikor a fenti példákban táncról beszél,
mindig következetesen azt a szót használja, amelyik a női táncra utal. A két
tánc közötti alapvető különbség a tánc típusában rejlik. Amíg a férfiak fel- le
ugrálva táncoltak, addig a nők körtáncot lejtettek.
A tenger éneke tehát ezen
bizonyítékok alapján szinte biztos, hogy eredetileg Mirijám éneke volt, amit
vagy ő maga osztott meg Mózessel vagy a tórai szöveg alkotói adták át neki.
