Buddha és Mózes: ne mondj le semmiről, de nevess ki minden mestert

Ma este 7 óra 23 perckor beköszönt az idei Pészach hetedik napja, amely főünnep akár csak a nyolcadik nap és munkatilalom alá esik. Április 23-án, szombaton este kimegy a Pészach így 20 óra 34 perctől már megengedett a kovászos fogyasztása. A szombatköszöntésen az esti imában – a sábesz miatt – nem mondjuk el a különleges ünnepi betoldásokat. További szép ünnepet és békés szombatot kívánunk!

A távozó Pészach legfontosabb dala segít örülni annak, ami már megvan, segít elengedni anélkül, hogy bármiről lemondanánk, bármivel megelégednénk, ami kevesebb annál, amiért ideküldtek minket. Ha kiegészítjük Buddhát Mózessel, tudhatjuk, hogy semmi sem komoly, de minden nagyon fontos.

Amikor Sziddhárta királyfi, a leendő Buddha, először hagyta el a palotát, ahol felnőtt, útjain az emberi szenvedés ezer arcával találta magát szembe. Arra jutott töprengései során, hogy az emberi élet e szenvedések szakadatlan körforgása, amelyből ki kell lépnie a léleknek. Ezt, a visszavonulást, az én elhagyását tanította, a lemondást és az elengedést. Aligha tagadható, hogy neki is volt némi igaza.

De csak nagyon fontos kiegészítésekkel, amelyeket a judaizmusban találhatunk meg. Mert igaz, hogy bármit birtokolni próbálni ostobaság, semmi sem a miénk. Sziddhárta királyfi látta, mikor elhagyta a palotát, hogy testünk, hangunk, formánk hogyan vétetik el tőlünk lassan, ahogy öregszünk, hogyan szorulunk másoka életünk első és utolsó negyedében, hogyan kell mindent itthagynunk, amit gyűjtöttünk. Hogy akkor mi marad végül? A jelenlét a múló pillanat egyszeriségében és az együttlét másokkal. Ezt tette hozzá Mózes Buddha tanításához. Az élet páratlan egyszeriségének ajándékát, esélyét, amely Isten egyetlenségét és kivételességét tükrözi.

A szédervacsora közepén arról énekelünk, hogy Isten szinte túl sok jót tett velünk az egyiptomi kivonulás idején, már egyetlen csoda is bőven elég lett volna. Ha kivisz minket Egyiptomból, de nem nyitja szét a Vörös-tengert, nem adja át nekünk a Tórát, a szent szombatot, nem vezet haza minket.

De tényleg elég lett volna, ha nem kapjuk meg a Tórát, minden tanítás forrását? Nem is kell? Ennyire nem vesszük komolyan? Ezt éneklik vallásos zsidók, hogy a Tóra már nem is kellett volna nekik? – veti fel a kérdést Menachem Leibtag rabbi, a női ortodox rabbiképző, a Midreshet Lindenbaum úttörő tanára.

A derűsen lemondó dal, a „dájénu” után szinte azonnal zsoltárokat kell énekelnünk Isten dicséretére, Hallél-zsoltárokat (innen a halleluja szó). Ezt előlegezi meg a szöveg: már egy csoda is elég volna, hogy dicsérjük Istent. A Tóra nélkül is örülnénk Isten megmutatkozásának, de a szöveg megy tovább, előreszalad a történet végéhez, a Tóraadáshoz és a hazatéréshez. Mindenért hálás, de nem mond le semmiről.

Benne van Buddha igazsága a bölcs elengedés derűjéről, de benne van – mint a zsidó hagyomány foglalatában – a fiatal Babits Mihály felszólítása is: "Ne mondj le semmiről. Minden lemondás/ Egy kis halál". És hozzáteszi, joggal: "Isten művét rongálja bármi rontás/ Meghalni bűn, ne mondj le semmiről".

Tanulj meg örülni megelégedés nélkül, elengedni lemondás nélkül. Ez a dájénu a Pészach utolsó üzenete

További szép ünnepnapokat, békés szombatot, majd Jó hétköznapokat kívánunk mindenkinek.