A polgári
újév egyik szokása a trombitálás. Teljesen egyértelmű, hogy ez a szokás a Tórából
ered, mert a Tóra Ros Hásánát, a zsidó újévet a „kürtzengés napjának” nevezi (Mózes
4., 29:1). De ezzel véget is ért a párhuzamok sora, hiszen míg a népek
által tartott újév önfeledt vigadozás, addig a zsidó újév az ítélet súlyos
napja.
Első
pillantásra úgy tűnik, hogy a világ népeinek van igaza. Hiszen az újév a zsidó
hagyomány szerint a világ teremtésének évfordulója.
Ez vajon
ne lenne elég ok az örömre?
Az újévben – akárcsak az újszülöttben – a
potenciált, a lehetőséget kellene meglátnunk, nem pedig azon aggodalmaskodni,
hogy „talán rossz ember lesz, ha majd felnő”. Akkor az új évnek miért nem
tudunk ilyen önfeledten örülni?
Ehelyett
azt tapasztaljuk, hogy Ros Hásáná imarendjét és hangulatát tekintve egyaránt a
nem sokkal később következő Jom Kipur ünnepéhez hasonlít, ami a bűnbánat és a
megbánás jegyében zajlik. Az egyetlen különbség az, hogy Jom Kipurkor
böjtölünk.
Viszont
Jom Kipur sem teljesen mentes a lakomáktól. Ugyanis Erev Jom Kipur napjára
Bölcseink különleges, ünnepélyes étkezést írnak elő. Voltaképpen ez az a
lakoma, amit Jom Kipur napján az ünnep öröme miatt kellene ennünk. Hiszen a
Tóra azt írja, hogy ez az a nap, amikor megbocsáttatnak a bűneink (Mózes 3.,
16:30). Az efelett érzett örömöt kifejező lakomát (a böjt miatt) nem
ehetjük Jom Kipur napján – ezért hozzuk egy nappal előrébb.
Mindebből
az következik, hogy Ros Hásáná két napja, valamint Jom Kipur és az azt megelőző
nap jellegében nem különbözik. Akkor viszont miért van szükség két külön
ünnepre?
A nagyünnepi Ámidá furcsasága: a
megváltás témája
Van
ezenkívül Ros Hásánának és Jom Kipurnak egyaránt egy olyan közös, szembetűnő
aspektusa, ami egyedül rendelkezik azzal a két tulajdonsággal, hogy egyszerre
oda nem illő és megkerülhetetlenül markáns.
Ez pedig a
Ros Hásáná és Jom Kipuri Ámidá leghangsúlyosabb témája: a megváltás.
Természetesen
ez a téma igen fontos nekünk. Hiszen valahányszor, amikor Kádist mondnunk,
megemlítjük benne, hogy kérjük az Örökkévalót, hogy „mihamarabb, még a
napjainkban hozza el” a megváltást. Ennek fényében logikus, hogy az új év
számára is azt kívánjuk, hogy ez az év a megváltás éve legyen.
Mégis: ha
kellene keresnünk egy ünnepet, ami a megváltásról szól, az sokkal inkább
Peszách. Bölcseink is azt tanítják, hogy Niszán hónapban, amikor az első,
Egyiptomból való megváltás történt, akkor fog majd megtörténni a végső
megváltás is.
Tehát a
megváltás témája Peszáchhoz sokkal erősebben kapcsolódik, mint a nagyünnepi
időszakhoz. Igaz, hogy most dől el az égben, hogy ebben az évben vajon eljön-e
végre a megváltás. Viszont minden más is most dől el. Akkor
miért pont kell most kiemelni a megváltást?
Ne csak magadra gondolj!
A Zohár
tanítása szerint most, amikor mintegy „formálódik” az év, akármit kérhetnénk.
Hiszen itt van az Örökkévaló, hogy minket megítéljen – közel van hozzánk.
Mégis, ezt az alkalmat ne pazaroljuk el a magánkérelmeinkre.
A héber
„háv” szó jelentése: „adj”. Úgy hangzik, mint a kutyaugatás. Azt mondja a Zohár
(Tikunim 22a): ne legyetek olyanok, mint a kutyák, akik mindig csak azt
ugatják, hogy háv-háv („adj, adj”). Ahelyett, hogy magunknak kérünk, inkább
kérjünk az Örökkévaló és az egész zsidó nép számára.
A
legnagyobb jó, amit kérhetünk, az az, hogyha elrugaszkodunk a saját kis
szemszögünktől, és globális nézőpontból vizsgáljuk a dolgokat. Azt kívánjuk,
hogy mindennek és mindenkinek legyen a lehető legjobb: jöjjön el a végső
megváltás, az Örökkévaló legyen a király a világon, és Ő uralkodjon.
Ebben a
tíz napban – bizonyos értelemben – ez meg is történik. Mert a Talmud azt
mondja, hogy a megtérés 10 napja az a 10 nap, amikor az Örökkévaló közel van.
Ez az, amiről Ézsaiás próféta azt mondta: „Akkor keressétek az Örökkévalót,
amikor megtalálható, amikor közel van, akkor hívjátok” (Jesájá 55:6, ld. Ros
Hásáná 18a). Kizárólag a megtérés tíz napjáról szerepel ez az állítás ilyen
általánosságban.
Most,
hogy közel van, ez az az állapot, amit szeretnénk megőrizni.
Ez egy
lehetséges magyarázat arra, hogy „hogyan kerül a csizma az asztalra”: miért
imádkozunk éppen a megváltásért Ros Hásáná és Jom Kipur napján.
Izsák példája: a felnőtt, aki adni
tud
Ros Hásáná
ünnepéhez a leginkább illő tórai olvasmány a Teremtés története lenne.
Ehelyett
azonban első nap arról olvasunk, hogy „az Örökkévaló megemlékezett Sáráról”
(Mózes 1., 21:1), és megszületett a fia, Izsák. A hagyományos magyarázatok
azt mondják, hogy Jismáel elkergetése miatt választjuk ezt az olvasmányt, ami
szintén ebben a történetben szerepel.
Amikor
Hágárnak és Jismáelnek el kellett mennie a pusztába, és a kiszáradás veszélye
fenyegette őket, az Örökkévaló meghallgatta Jismáel hangját, sírását, „úgy,
ahogy ott volt” (bááser hu sám, Mózes 1., 21:17, ld. Ros Hásáná 16b). Nem
azt vette figyelembe, hogy később milyen vétkeket fognak elkövetni a
leszármazottai, hanem arra, hogy ő itt most valóban ártatlan. Mi is ezt kérjük
Ros Hásáná napján a saját magunk számára:
csak
erre a két napra megpróbáljuk kihozni magunkból a lehető legjobb ambíciókat, és
ez alapján imádkozunk egy nagyon jó új évért.
Ugyanebben
a történetben szerepel azonban Izsák is, akinek a szerepe számunkra még
fontosabb. Róla azt írja a Tóra, hogy „felnőtt és elválasztattatott [az
anyatejtől]” (21:8), Ábrahám pedig egy nagy lakomát rendezett ennek
örömére. Vajon ez is kapcsolódik az ünnep témájához?
A héber
szó, amit használunk arra, hogy „elválasztatott” [vájigámál] majdnem
ugyanaz, mint az „adakozott”. Elválasztódni és adakozni – rokon fogalmak.
Például: számos imánkban használt kifejezés a „gomél chászádim” (jócselekedeteket
csinálni).
Ebből a
mondatból kiderül számunkra egy nagyon erős kapcsolat a nagyság, az adás,
és az elválasztódás között is, hiszen közvetlenül egymás mellett
szerepel az, hogy Izsák „nagy(korú) lett” (vájigdál, a gádol szóból)
és elválasztódott (váijgámál, a gomél szóból).
Csak az
nevezhető nagynak, aki adakozik, aki ad is másnak: aki nem önző. Aki viszont
mindig csak magával foglalkozik, az kicsi és kisszerű. És fordítva is: amíg az
ember kicsi, addig nem is tud adni.
A nap, amikor mindent tisztán
átlátunk
Ez a
jelentősége Ábrahám lakomájának. Ábrahám szimbolizálja ugyanis a zsidó
hagyományban a nagyság és az adás szimbólumát is. Nem véletlen,
hogy mindkettőt Ábrahám testesíti meg, mert a zsidó gondolkodás alapján a nagyság
és az adás nagyon erősen összekapcsolódik.
Itt egy
újabb kapcsolat és válasz a korábbi kérdésre: miért olvassuk ilyenkor Ábrahám
történetét a teremtés története helyett? Mert
Ros
Hásáná a nagyság ideje, amikor a nagyság szemszögéből nézzük a világot, nem a
saját kicsi szempontunkból.
Pontosan
azért, mert itt van az Örökkévaló, és bepillantást nyerünk a nagyságba. Ehhez
kapcsolódik az, amit a Zohár tanít, hogy ne arra gondoljunk, hogy mi magunknak
mit kérünk, hanem arra, hogy mi magunk is a lehető legnagyobb „adás”, vagyis a
megváltás részesei, okozói lehetünk imáinkkal.
Az sem
véletlen, hogy Ros Hásáná egyben az ítélet napja is. Az ítélet szintén
alkalmas arra, hogy megváltoztassa a kisszerű és földhözragadt látásmódunkat,
és felemelje azt. Gondoljunk csak a halálközeli élményt túlélők beszámolóira,
akiknek megváltozott az életük, megértettek valami mélyet, miután megálltak
fent, az égi bíróság előtt. Ez az oka annak is, hogy a zsidó újév látszólag nem
annyira „optimista”, mint más népeké.
Ez a pont
markáns különbség Ros Hásáná és Jom Kipur között: Ros Hásáná a nagyság ünnepe,
ami felemel minket, kiemel a csak saját magunkra összpontosító gondolkodásból.
Jom Kipurkor azonban eljutunk a globális nézőponttól az egyéniig, és valóban a
saját ügyeinket igyekezzük rendbetenni.