Fizikailag nem lehetünk együtt, de lélekben, virtuálisan együtt
vagyunk, az egész világon. A harmadik magyar zsidó barátunk, akitől
megkérdezzük, hogy él a mostani időkben, Margit Patrícia Eszter író, az Art
Kibbutz művésztelep létrehozója New Yorkból.
Mazsihsiz.hu: Hogyan tartja a kapcsolatot a zsidó közösséggel
ezekben a hetekben, részt vesz-e online szertartásokon, tanulásokon?
Margit Patrícia Eszter: A közösség online tartja a kapcsolatot,
úgyhogy most sok olyan programon is részt tudok venni, amelyeket már régóta el
szerettem volna menni, de kisgyerekes anyukaként személyen soha nem tudtam
jelen lenni rajtuk. Olyan sokféle szertartás van, hogy azt sem tudjuk, melyiket
válasszuk. Van úgy, hogy három szombatfogadásba is belekóstolunk. Tegnap a
szombatbúcsúztatás után a Romemu közösség spirituális táncpartit tartott.
Hihetetlenül jó muri volt.
Én is szervezek rendszeres tevékenységeket zsidó művészek számára
az Art Kibbutz nemzetközi művészteleppel, virtuális stúdiólátogatásokat tartunk
egymásnál. Az első programunk most vasárnap volt hatvan résztvevővel.
A kislányom iskolája is rendszeresen szervez játékos programokat –
például a pészachi félünnep alatt bármelyik szülő bármilyen foglalkozást
tarthatott, az iskola ingyenes „tábort” szervezett a gyerekeknek, a szülőknek
pedig tanulást. Minden reggel van ima zoomon.
A szobafogság óráiban van-e olyan elfoglaltsága, ami gyökeresen
új az eddigi szokásaihoz képest? Nekiállt-e megvalósítani régóta halogatott
terveket?
Korábban is itthonról dolgoztam szabadúszó fordítóként, művészeti
menedzserként és íróként – ezért a mostani helyzet nem volt nehéz átmenet, már
megszoktam ezt a csöndes életszakaszt. Kisgyerekes anyukák gyakran napokig nem
szólnak más felnőttekhez. Szóval nekem ez a sok online közösségi élmény
bizonyos szinten haladás. Ha nincs babysitterem, akkor is tudok egy jót
táncolni vagy imádkozni a barátaimmal.
A telefonos fordítói munkáim nagy részében mostanában halálos
ágyukon vagy legalábbis az intenzív osztályon lévő idős magyar emberekkel
beszélek (más szolgáltatás most nincs itt New Yorkban), akik nem tudnak
angolul, és teljesen egyedül vannak az intenzív osztályon – látogatók nélkül.
Sokszor nem is értik, hogy honnan jön a magyar hang, de nagyon örülnek neki „Ki
maga, kedveském? Hol van, kedveském? Honnan tetszik telefonálni?” –
kérdezgetnek. Próbálom micveként felfogni a munkámat, szeretetteli hangon
beszélni velük és segíteni, amiben tudok és jogilag lehetséges. Igyekszem –
bármilyen nehéz is – nem azon idegesíteni magamat, hogy mi lehet velük, miután
letesszük a telefont.
Nekem óriási változás, hogy a kislányom folyton a fejemen ugrál:
délután 3 óráig tanítom minden hétköznap szigorú iskolai órarend alapján. Még túl
kicsi ahhoz, hogy egyedül maradjon a képernyő előtt. Amikor végre dolgozni
tudnék, kezdődik az ő játszóideje, és édesanyámról is én gondoskodom. Mire
lefekszik mindenki aludni – a szokásosnál később, mert ők sem tudnak aludni – már hulla fáradt vagyok, de ilyenkor tudok dolgozni és ügyintézni.
Szeretném, ha jutna időm az új regényem írására, hiszen a Librivel
szerződésben állok, de pillanatnyilag erről álmodozni sem merek. Próbálok mély
lélegzeteket venni, türelmes lenni magammal és a környezetemmel, bármilyen
frusztráló is a helyzet. Minden nap próbálom magam legalább egy egyszerű kis
banális dologgal feldobni: legyen az egy csésze tea, egy jó film, egy pár perc
jóga reggel, egy meleg zuhany, egy baráti telefonhívás, virágszedés, vagy egy
pár perc Tóra-tanulás.
Volt-e az elmúlt hetekben olyan olvasmány- és filmélménye, amit
feltétlenül ajánlana közösségünk számára is?
A Hunters, a nácivadászokról szóló sorozat az Amazonon nagyon szórakoztató volt. Már nagyon várom a Fauda legújabb évadját.
Ki az, akiről példát vesz ezekben a hetekben, milyen lelki-szellemi
útmutató szerint igyekszik tölteni a napjait, kihez vagy kikhez fordul
tanácsért?
A New York-i és westchesteri zsidó közösség nagyon összetart. A
zsinagógák és nonprofit szervezetek hihetetlen aktivitásba lendültek: mindenre
van egy zoom csoport, még az egészségügyben dolgozóknak is tartanak napi
kibeszélős köröket és ételcsomagokat. Fantasztikus tanulási lehetőségek,
gyerektáborok, szülői munkacsoportok, bántalmazott nők csoportja, meditációs
órák, rendszeres információadás a frontvonalban dolgozó orvosoktól – minden
elérhető egy gombnyomással. Akinek nincs mit ennie, önkéntesek rendszeresen
hozzák az élelmet – pészachra fel lehetett iratkozni minden napi főtt étel
szolgáltatásra tetszőleges áron. Az állami iskolák minden gyereknek ingyen reggelit
és ebédet osztanak kérdések nélkül, már ha az emberek elég éhesek ahhoz, hogy
kimerészkedjenek személyesen sorban állni az élelmiszerért – ez azért
veszélyes, mert Bronxban, ahol lakom, a szomszédok jó része nem tartja be a
szociális távolságtartás szabályait és maszkot se hord.
A helyi zsinagógánk megszervezte, hogy mindig menjen önkéntes az
idősekhez-betegekhez ügyeket intézni, beszélgetni. A COVID-19 által sújtott beteg
embereknek külön lelki és fizikai forrásokat biztosít a közösség. Megható a
szeretet, amivel körbeveszik egymást az emberek. Sokszor eszembe jut, hogy a
nem zsidó magyarok, akiknek fordítok, mennyire egyedül vannak ebben az
időszakban. New York sokkal kegyetlenebb hely, mint Magyarország, itt aztán
semmiféle védőháló nem létezik.
A pészach előtt a rabbink arról beszélt, hogy mennyire nagy
lehetőség, hogy most “somerek” lehetünk, azaz egymás gondviselői. Ez az egyik
legfontosabb feladatunk zsidóként.
Simon Jacobson Meaningful Life központjának az Omer számláló
applikációját is használom: minden nap a személyiségem egy másik aspektusán
próbálok dolgozni. Jó játék (ebbe nálunk is bekapcsolódhat, kövesse napi
spirituális meditációnkat az oldalon és a facebookon – a szerk).
Mi lesz az első dolga, ha véget ér a járvány, hová megy el, kit látogat
meg először?
Nagyon szeretnék elköltözni a városból egy zöldebb területre.
Nagyon vágyom a kertészkedésre, mezítlábas füvön sétálásra, egy nyugalmasabb
életre több színnel és szaggal: ki Bronxból, talán vissza Magyarországra, ha ez
még lehetséges. Ez a krízis megmutatta, hogy mennyire nehéz a betondzsungelbe
zárva lenni. A természet pedig új életre kél – még soha nem éreztem ilyen
tisztának a levegőt. Jó lenne végre újra kapcsolatba lépni vele – természetesen
a barátaimmal!!!