Magyar zsidók a világban a járvány idején: Margit Patrícia Eszter író

Fizikailag nem lehetünk együtt, de lélekben, virtuálisan együtt vagyunk, az egész világon. A harmadik magyar zsidó barátunk, akitől megkérdezzük, hogy él a mostani időkben, Margit Patrícia Eszter író, az Art Kibbutz művésztelep létrehozója New Yorkból.  

Mazsihsiz.hu: Hogyan tartja a kapcsolatot a zsidó közösséggel ezekben a hetekben, részt vesz-e online szertartásokon, tanulásokon?

Margit Patrícia Eszter: A közösség online tartja a kapcsolatot, úgyhogy most sok olyan programon is részt tudok venni, amelyeket már régóta el szerettem volna menni, de kisgyerekes anyukaként személyen soha nem tudtam jelen lenni rajtuk. Olyan sokféle szertartás van, hogy azt sem tudjuk, melyiket válasszuk. Van úgy, hogy három szombatfogadásba is belekóstolunk. Tegnap a szombatbúcsúztatás után a Romemu közösség spirituális táncpartit tartott. Hihetetlenül jó muri volt.

Én is szervezek rendszeres tevékenységeket zsidó művészek számára az Art Kibbutz nemzetközi művészteleppel, virtuális stúdiólátogatásokat tartunk egymásnál. Az első programunk most vasárnap volt hatvan résztvevővel.

A kislányom iskolája is rendszeresen szervez játékos programokat – például a pészachi félünnep alatt bármelyik szülő bármilyen foglalkozást tarthatott, az iskola ingyenes „tábort” szervezett a gyerekeknek, a szülőknek pedig tanulást. Minden reggel van ima zoomon.

A szobafogság óráiban van-e olyan elfoglaltsága, ami gyökeresen új az eddigi szokásaihoz képest? Nekiállt-e megvalósítani régóta halogatott terveket?

Korábban is itthonról dolgoztam szabadúszó fordítóként, művészeti menedzserként és íróként – ezért a mostani helyzet nem volt nehéz átmenet, már megszoktam ezt a csöndes életszakaszt. Kisgyerekes anyukák gyakran napokig nem szólnak más felnőttekhez. Szóval nekem ez a sok online közösségi élmény bizonyos szinten haladás. Ha nincs babysitterem, akkor is tudok egy jót táncolni vagy imádkozni a barátaimmal.

A telefonos fordítói munkáim nagy részében mostanában halálos ágyukon vagy legalábbis az intenzív osztályon lévő idős magyar emberekkel beszélek (más szolgáltatás most nincs itt New Yorkban), akik nem tudnak angolul, és teljesen egyedül vannak az intenzív osztályon – látogatók nélkül. Sokszor nem is értik, hogy honnan jön a magyar hang, de nagyon örülnek neki „Ki maga, kedveském? Hol van, kedveském? Honnan tetszik telefonálni?” – kérdezgetnek. Próbálom micveként felfogni a munkámat, szeretetteli hangon beszélni velük és segíteni, amiben tudok és jogilag lehetséges. Igyekszem – bármilyen nehéz is – nem azon idegesíteni magamat, hogy mi lehet velük, miután letesszük a telefont. 

Nekem óriási változás, hogy a kislányom folyton a fejemen ugrál: délután 3 óráig tanítom minden hétköznap szigorú iskolai órarend alapján. Még túl kicsi ahhoz, hogy egyedül maradjon a képernyő előtt. Amikor végre dolgozni tudnék, kezdődik az ő játszóideje, és édesanyámról is én gondoskodom. Mire lefekszik mindenki aludni – a szokásosnál később, mert ők sem tudnak aludni – már hulla fáradt vagyok, de ilyenkor tudok dolgozni és ügyintézni. 

Szeretném, ha jutna időm az új regényem írására, hiszen a Librivel szerződésben állok, de pillanatnyilag erről álmodozni sem merek. Próbálok mély lélegzeteket venni, türelmes lenni magammal és a környezetemmel, bármilyen frusztráló is a helyzet. Minden nap próbálom magam legalább egy egyszerű kis banális dologgal feldobni: legyen az egy csésze tea, egy jó film, egy pár perc jóga reggel, egy meleg zuhany, egy baráti telefonhívás, virágszedés, vagy egy pár perc Tóra-tanulás.

Volt-e az elmúlt hetekben olyan olvasmány- és filmélménye, amit feltétlenül ajánlana közösségünk számára is?

A Hunters, a nácivadászokról szóló sorozat az Amazonon nagyon szórakoztató volt. Már nagyon várom a Fauda legújabb évadját.

Ki az, akiről példát vesz ezekben a hetekben, milyen lelki-szellemi útmutató szerint igyekszik tölteni a napjait, kihez vagy kikhez fordul tanácsért?

A New York-i és westchesteri zsidó közösség nagyon összetart. A zsinagógák és nonprofit szervezetek hihetetlen aktivitásba lendültek: mindenre van egy zoom csoport, még az egészségügyben dolgozóknak is tartanak napi kibeszélős köröket és ételcsomagokat. Fantasztikus tanulási lehetőségek, gyerektáborok, szülői munkacsoportok, bántalmazott nők csoportja, meditációs órák, rendszeres információadás a frontvonalban dolgozó orvosoktól – minden elérhető egy gombnyomással. Akinek nincs mit ennie, önkéntesek rendszeresen hozzák az élelmet – pészachra fel lehetett iratkozni minden napi főtt étel szolgáltatásra tetszőleges áron. Az állami iskolák minden gyereknek ingyen reggelit és ebédet osztanak kérdések nélkül, már ha az emberek elég éhesek ahhoz, hogy kimerészkedjenek személyesen sorban állni az élelmiszerért – ez azért veszélyes, mert Bronxban, ahol lakom, a szomszédok jó része nem tartja be a szociális távolságtartás szabályait és maszkot se hord.

A helyi zsinagógánk megszervezte, hogy mindig menjen önkéntes az idősekhez-betegekhez ügyeket intézni, beszélgetni. A COVID-19 által sújtott beteg embereknek külön lelki és fizikai forrásokat biztosít a közösség. Megható a szeretet, amivel körbeveszik egymást az emberek. Sokszor eszembe jut, hogy a nem zsidó magyarok, akiknek fordítok, mennyire egyedül vannak ebben az időszakban. New York sokkal kegyetlenebb hely, mint Magyarország, itt aztán semmiféle védőháló nem létezik. 

A pészach előtt a rabbink arról beszélt, hogy mennyire nagy lehetőség, hogy most “somerek” lehetünk, azaz egymás gondviselői. Ez az egyik legfontosabb feladatunk zsidóként.

Simon Jacobson Meaningful Life központjának az Omer számláló applikációját is használom: minden nap a személyiségem egy másik aspektusán próbálok dolgozni. Jó játék (ebbe nálunk is bekapcsolódhat, kövesse napi spirituális meditációnkat az oldalon és a facebookon – a szerk).

Mi lesz az első dolga, ha véget ér a járvány, hová megy el, kit látogat meg először?

Nagyon szeretnék elköltözni a városból egy zöldebb területre. Nagyon vágyom a kertészkedésre, mezítlábas füvön sétálásra, egy nyugalmasabb életre több színnel és szaggal: ki Bronxból, talán vissza Magyarországra, ha ez még lehetséges. Ez a krízis megmutatta, hogy mennyire nehéz a betondzsungelbe zárva lenni. A természet pedig új életre kél – még soha nem éreztem ilyen tisztának a levegőt. Jó lenne végre újra kapcsolatba lépni vele – természetesen a barátaimmal!!!