Isten lehajolt hozzá, s magához emelte – eltemették Heller Ágnest, Mózes lányát

A budapesti Kozma utcai zsidó temetőben helyezték ma örök nyugalomra a 90 évesen elhunyt Heller Ágnest, héber nevén Ráchel bat Mózest. A világhírű filozófus temetésén Frölich Róbert főrabbi, valamint Radnóti Sándor esztéta és Gábor György filozófus mondott gyászbeszédet, Molnár Piroska színművész pedig szavalt.

– Heller Ágnes, aki saját magát agnosztikusnak tartotta, vajon részesült-e Isten szeretetében? Azt kell mondjuk, talán senkit az elmúlt az évtizedekben nem szeretett úgy Isten, mint őt. Elment úszni a Balatonba, ahogy mindig, amely a felfrissítő, kedves közege volt, és ott Isten lehajolt hozzá, talán egy kicsit megsimogatta, s magához emelte. Van-e az isteni szeretetnek ennél szebb megnyilvánulása? – mondta gyászbeszédében Frölich Róbert főrabbi, a Dohány utcai zsinagóga vallási vezetője ma délelőtt Heller Ágnes temetésén a budapesti Kozma utcai temetőben. 

Mint a főrabbi fogalmazott:  Heller Ágnes pesti zsidó családba született, de nem engedte kitaszíttatni magát a magyarságából, amelyet ugyanúgy nem saját maga választott, mint a zsidóságát, s bárhová vetette is az élet, megőrizte kettős kötődését. Emlékeztetett rá, hogy Heller Ágnes az emberek közötti beszélgetés, párbeszéd és megismerés híve volt, soha nem volt bizalmatlan, és – őt idézve –  „előítéletesen bízott az emberekben”. Frölich Róbert szerint ebből a magatartásból is a rabbinikus tanítás köszön vissza, amely azt mondja: soha ne a kancsót nézd, hanem azt, hogy mi van benne. Ő fölismerte a párbeszéd jelentőségét, és azt is, hogy nem kell mindig egyetérteni egymással, nem kell azonos nézőponton lenni, de beszélnünk kell, megismerni a másik által önmagunkat és a világot. 

A főrabbi a beszédét azzal zárta: Mózes prófétáról mondja a Tóra, hogy nem gyöngült a szeme és nem fogyatkozott meg az ereje, amikor eltávozott az öröklétbe. Hasonlóképpen Heller Ágnes, Ráchel, Mózes lánya is úgy távozott, mint Mózes, azaz erejében, szellemében meg nem fogyatkozva, de itt hagyta nekünk a műveit, a tisztességét, a hajthatatlanságát, az elveit, hogy őrizzük, ápoljuk és adjuk tovább.

Radnóti Sándor esztéta professzor – aki 56 éves barátságot veszített el Heller Ágnes halálával – úgy fogalmazott: róla senkinek sem a kora, hanem a korral való dacolás jutott az eszébe, de még inkább a szabadság és a szerencse, a két fogalom határozta meg életét és gondolkodását. Mint mondta: Heller Ágnest a szerencsés alkatán kívül kevés szerencse érte, hiszen háromszor kellett újrakezdenie az életét, egyszer a holokauszt után, másodjára az 1956-os forradalmat követően, majd az emigrációban. Része volt üldöztetésben, foglalkoztatási tilalomban, hamis vádakban, a legutóbbi időkben pedig, sőt, a halála alkalmából is, része volt rettenetes gyűlölködésben. Radnóti Sándor szerint ugyanakkor rendkívüli képessége volt a szerencsétlenséget szerencsévé fordítani, s ehhez a sorhoz szomorúan hozzá kell illesztenünk a halálát is, amely hirtelen, váratlanul, az élet élvezete közben érte. 

A professzor kifejtette: az élet élvezetébe nála beletartozott a természet, az úszás, a zene, a művészetek, a barátság, s mindenekelőtt a gondolkodás élvezete, amelynek legmagasabb formáját, a filozófiát megkülönböztette a bölcsességi irodalomtól. A filozófiát élete végén hajlamos volt igazságkereső játéknak látni, amelynek szereplői – a szubsztancia, az ész, a lélek, a princípiumok és társaik – mindig azonosak. De soha nem feledkezett meg fiatalkora nagy tanulmányának, a filozófus morális küldetése mondandójáról, hogy a filozófiai igazságok nem lehetnek függetlenek – mint a tudományok vagy a művészetek – az alkotójuk magatartásától, és a filozófia nem csak munka, hanem életfeladat is.

Gábor György filozófus professzor többek között azzal búcsúzott: Heller Ágnes tekintetében önmagunkat ismerhettük meg, és a beszélgetőtársra szegeződő figyelme olyannyira inspiráló volt, hogy a vitapartnerből még azt is a világra segítette, amit tán ő maga sem gondolt. Az ő esetében kilencven év lankadatlan figyelme szűnni nem akaró érdeklődéssel fókuszált a világra, múltra és jelenre, élőkre és holtakra. Gábor György megfogalmazása szerint a felelősség figyelme volt ez, amely sem a történelem legsötétebb mélységeiben, sem a siker legragyogóbb pillanataiban nem engedte, hogy saját törvényeit, ítéleteit, vagy akár vitatható nézeteit holmi külső erők csábításának, hatalmi kénye-kedvének odavesse. Törékenysége csak álca volt, ő a szabadságba vetett esetlegességének saját maga szabott sorsot, ahogy fogalmazott: életpályájának borítékját mindig saját maga címezte meg.

A gyászbeszédek elhangzása után Molnár Piroska szavalta el Arany János: A walesi bárdok című költeményét, majd a halottat sok száz fős tömeg kísérte végső nyughelyére. A szertartáson közreműködött Fekete László, a Dohány utcai zsinagóga főkántora. A gyászolók között volt Jossi Amrani izraeli nagykövet, valamint a magyar közélet és kulturális élet számos képviselője, többek között Bán Zsófia író, Fodor Tamás színész, Földes György történész, György Péter esztéta, Iványi Gábor lelkész, Karinthy Márton író-rendező, Karsai László történész, Kornis Mihály író, Kőbányai János szerkesztő, Mészáros Márta rendező,  Schein Gábor költő és Tamás Gáspár Miklós filozófus.

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) különbuszt indított a temetésre, a szervezet nevében jelen volt Heisler András elnök és Kunos Péter ügyvezető igazgató is.