Binjomin rabbi: Az emlékezetpolitikáról írtam véleményt

Köszönöm Frölich Róbert országos főrabbi figyelmét és reakcióját a héten megjelent Facebook-bejegyzésemre, valamint bőséges idézeteit és filozófiai felvetéseit, amelyek – különösen ez utóbbiak – számomra különösen fontosak.

Mindez jó alkalom és illő elfoglaltság erre az időszakra, egy ezzel kapcsolatos párbeszédre, a közérdeklődés figyelmének felébresztésére és a félreértések tisztázására egyaránt, melyre a lehetőséget ezúton is köszönöm a Mazsihisz.hu szerkesztőségének.

A legfontosabb és legszembetűnőbb számomra az, hogy én az eredeti írásomban nem magára a 2023. október 7-i eseményekre, hanem azok egy évvel későbbi médiamegjelenésére reflektáltam. Ezt egyértelműen kifejtettem:

„Nem értek egyet azzal, ahogyan a zsidó világ (magánszemélyek, média, szervezetek, Facebook) a mai napot (2024. október 7.) kezeli."

Frölich főrabbi kritikája ezzel szemben úgy kezeli az írásomat, mintha az egy évvel korábbi eseményekről szólna, és olyan kijelentéseket tulajdonít nekem, amilyeneket nem tettem:

"[...] arról ír Szántó-Várnagy Binjomin rabbi, hogy a vallásos emberek megmenekültek, a vallástalanok, ne adj’ I.ten az ateisták váltak áldozattá, s hogy az áldozatokkal, a túszokkal nem kell empatikusnak lennünk."

Nem írtam és nem is gondoltam ilyesmit. Kifejezetten az emlékezetpolitika ügyében fogalmaztam meg véleményt. Mégpedig éppenséggel egy olyan véleményt, ami egyáltalán nem áll távol attól, amit maga Frölich főrabbi is megfogalmazott az ő saját cikkében:

„A zsidó önazonosság erre épít: bántottak ugyan bennünket, de I.ten megmentett. [...] A zsidóság nem negativista, hanem pozitív módon viszonyul még a tragédiákhoz is, meglátja benne a csipetnyi jót, és ez ad erőt a talpraálláshoz."

Cikkének ezzel a részletével 100 százalékosan azonosulni tudok. Sőt azt kívánom, hogy a zsidó világ minél nagyobb része azonosuljon vele. Ha ez így lenne, akkor az eredeti cikkem megírására sem lett volna okom.

Az első évforduló: vajon másképpen kellett volna emlékeznünk?

Sajnos nem így történt. 2024. október 7-én a Facebookot elárasztották a gyászos hangulatot tükröző borítóképek és a komor megemlékezések eseménymeghívói.

A borzalmas terrormerénylet óta 1 év telt el. Mi történt azóta? Egyrészről óriási csodák: minden külső fenyegetés ellenére Izraelben a támadás után elhunyt áldozatok száma mindmáig minimális. A terror elleni – számomra tökéletes lehetetlenségnek tűnő – háború sikerét maguk az arab államok jelentései igazolják vissza.

Másrészt megannyi megemlékezés, együttérzés, szimpátianyilvánítás az áldozatok és a túszok érdekében – nagyon helyesen! Természetesen ezekkel egyetértek és fontosnak tartom őket.

Azonban az évforduló alkalmával azt éreztem, hogy az arányok eltolódtak. A sikerekről, a csodákról, a megmenekülésekről keveset hallani, a zsidó áldozatiságról viszont túlságosan sokat. Ez pedig nem jó senkinek, semmilyen szempontból.

Az engem érő kritikákra reakcióként két jelentős rabbi különvéleményét idéztem fel (a kommentszekcióban). Az egyik a 2001-ben elhunyt Rabbi Avigdor Miller, aki egyebek mellett a Soáról alkotott egyedülálló (és jelentősen vitatott) álláspontjáról is közismert.

Ő a Holokauszt múzeumok hasznossága kapcsán fogalmazta meg, hogy egyáltalán nem biztos abban, hogy ezek el tudják érni a mindannyiunk számára oly fontos „Soha többé” célt. Éppen ellenkezőleg: a módszerek bemutatásával ellenségeinkben csak ötleteket ébresztünk. A gyakorlati üzenet: a túlzásba vitt emlékezés és gyász kontraproduktív.

A másik az a szintén tagadhatatlan népszerűségű Rabbi Manis Friedman, aki éppen erre az évfordulóra megjelentettt videójában (melyet egyébként írásom pillanatáig nem láttam) nagyon hasonló üzenetet fogalmaz meg: eddig gyászoltunk, de a mostani október 7-ének a csoda megünnepléséről kellene szólnia. Precedensként a chanukai háború és csoda talmudi példáját hozza, melyet Bölcseink szintén egy évvel később határoztak meg.

A szombattartó kibucok botránya

Ez motivált, amikor vallási és racionális szempontot is megfogalmaztam írásomban. A racionális szempontra nem találkoztam reakcióval. A vallási szempont azonban sokakat felháborított. Azt írtam, hogy a gyász túlzásba vitelével az Örökkévalót hibáztatjuk.

(Ennek talmudi előképe a Moéd Kátán traktátus 27b oldalán Ráv Huna, aki figyelmeztet egy asszonyt, aki túlságosan gyászolja a veszteségét, és ezáltal további tragédiákat okoz saját magának.)

Felidéztem a csodálatos módon megmenekült, szombattartó kibucok esetét, mint a hitet erősítő példát. Ezt sajnos többen – köztük Frölich főrabbi – félreértették, mintha a szombatszegők halálát igazoltam volna.

Csodálkozom: ugyanennyi erővel ennek a fordítottját is mondhatták volna, hogy a szombattartók azok, akik micvéik érdemében megmenekültek a rossz végzés elől! Ezt a félreértelmezett részletet ragadták ki a gondolataimból, miközben a lényegi üzenetre nem reflektáltak. Kár!

Függelék: rabbinikus vitatémák

Eddig saját gondolataim tisztázása. Most pedig szeretnék rátérni a Frölich főrabbi által felvetett, valóban nagyon fontos és érdekes filozófiai gondolatokra. Ha már ilyen figyelmet kapott a közérdeklődésre számot tartó téma, akkor érdemes egy kicsit a tórai tanítások és viták mélységébe is bepillantani, és ezzel a közösségben történő Tóratanulás érdemét megszerezni az új évre.

Sorrendben haladva:

1. „Minden tekintetben téves értelmezése a zsidó vallási hagyománynak."

Ezt az ítéletet alábbi mondataimmal érdemeltem ki:

„A zsidó nép titka, nagy ereje, sikere és évezredes csodája nem abban áll, hogy bántják. Ez a legkisebb és legjelentéktelenebb zárójele a történelmünknek! Aki az egész zsidóságát erre építi, annak ez egy jó pillanat lehet, hogy elkezdje újragondolni."

(Ezúttal a „minden tekintet” fentihez hasonló végiggondolásától eltekintenék.)

Frölich főrabbi a Hagadát idézve bizonyítja tévedésemet:

„Ne idézzünk csak kevesek által ismert könyveket és szerzőket, idézzük a Hagadát, melyet minden évben ezrek forgatnak: 

És ez áll őseinkre és ránk is: nem csak egyvalaki akart minket elpusztítani, minden nemzedékben az életünkre törtek, de I.ten megmentett bennünket."

Mindekelőtt: fentebb már leírtam, hogy ezzel a résszel tulajdonképpen egyetértek. Sőt: Frölich főrabbi is leírta, hogy egyetért velem: nem a gyűlölet és üldöztetés az, ami hangsúlyozandó, hanem az azt követő csodálatos megmenekülés. Így pedig nehéz vitatkozni!

Azt viszont objektív módon is bizonyítani tudom, hogy az üldöztetés a Tóra értékrendje szerint valóban csak egy kisebb zárójel. Ahogyan Frölich főrabbi is mondta, a Hagada előnye, hogy „minden évben ezrek forgatják”. Tekintsünk inkább egy ennél jelentősebb korpuszt, például Mózes öt könyve közül a második könyvet, melynek témája – legalábbis a nem zsidó megnevezés szerint – Exodus, azaz a kivonulás könyve.

Vajon hány mondat foglalkozik ebben a könyvben az elnyomattatással? És mennyi a megmeneküléssel, kivonulással, törvényekkel, Szentély építésével – vagyis minden mással? Megszámoltam: én 34 mondatot* találtam az 1209 mondatból, ami az összes mondat 2,8 százalékát teszi ki. Mégpedig pontosan abban a könyvben, ami a lehető legautentikusabb forrásunk, ami potenciálisan ezzel a témával foglalkozhat.

Mindenki eldöntheti magának: mindennek fényében vajon jogosan neveztem ezt „jelentéktelen zárójelnek”?

* (1:8-22, 2:11-15, 5:6-19)

2. „I.ten, kedves Binjomin, nem a pusztításban mutatkozik meg. Azt az emberek viszik végbe, szabad akaratukból, függetlenül attól, hogy mi kit vagy mit hibáztatunk."

Ez a kijelentés arra a felvetésemre utal, miszerint az emberek hitét gyengítheti, ha állandóan csak az ártatlanok szenvedéséről hallanak. Ez empirikus tény marad, függetlenül attól, hogy a filozófiai magyarázat mennyire helytálló. Az emberek ugyanis sokszor a szívükre hallgatnak, nem pedig a filozófiai érvekre.

Ami a filozófiai felvetés pontosságát illeti, a zsidó hagyomány nem egyértelmű ebben a kérdésben sem. Az Or HáCháim híres magyarázatában (ld. Mózes 1., 37:21) felveti, hogy Reuvén miért akarta úgy „megmenteni” Józsefet, hogy egy kígyókkal és skorpiókkal teli kútba dobja? Azt a megdöbbentő választ adja, hogy az állatok az ösztöneikre hallgatnak, de az emberek – szabad akaratuk révén – képesek akár ártatlanokat is megölni, akiknek a Teremtő eredetileg más sorsot szánt.

Ez a vélemény számos rabbit válaszra késztetett: miféle gondoskodó Teremtő az olyan, aki engedi, hogy bárkit megöljenek, függetlenül attól, hogy nem ez volt a végzete?

A hívő ember mindennapi tapasztalatai mást mutatnak. A Teremtő gondoskodó kezéről, csodáiról, jelenlétéről nap mint nap számolnak be. A Talmud is azt tanítja, hogy „minden az Ég kezében van, kivéve az Ég félelmét” (Beráchot 33b) . Ez azt jelenti, hogy bár az ember szabadon választhat jó és rossz között, az Örökkévalónak milliónyi módja van arra, hogy beavatkozzon, ha úgy akarja.

Még életünk apró eseményei sem kerülhetik el a Gondviselés figyelmét – mennyivel inkább a történelmi léptékű fordulatok! Dávid király szavaival:

„Átfordította szívüket, hogy gyűlöljék az Ő népét.” (Zsoltárok 105:25)

Nem igaz az a feltevés sem, hogy ez a fajta gondoskodás az ember szabad választását bármiben is korlátozná. Ha például Reuvén eldönti, hogy megöli Simont, akkor felelősséggel tartozik a tettéért. Viszont Simon halála sem érhette váratlanul a mindent átlátó és irányító Örökkévalót, hiszen bármikor közbeavatkozhatott volna – akár jóval azelőtt, hogy Reuvénben a gyilkosság gondolata egyáltalán megfogalmazódik. Reuvén tehát egyfajta „eszköz”, de ez nem mentesíti őt a felelősség alól.

3. „Szögezzük le újra: az ember destruktív, bármilyen pusztítás az ő kizárólagos felelőssége. I.ten a pusztulás után mutatja meg magát.”

Ezt a fenti hosszabb okfejtés után jóval rövidebbre fognám: amikor évente kétszer a Tóraolvasás során inkább a megszokottnál halkabban olvasunk (a Bechukotáj és Ki távo hetiszakaszok tocháchá részeiben), akkor igen hosszadalmas és félreérthetetlen módon olvassuk fel azt, hogy a pusztítás, pusztulás igenis lehet előre megjósolt isteni büntetés.

4. „Az áldozatok, kedves Binjomin, nem vagyonuk, irigység, esetleg baleset miatt váltak áldozattá, hanem valós vagy vélt zsidóságuk miatt haltak meg, על קדושת השם, I.ten nevét szentelték meg. Ha az emléküket, áldozatukat megkérdőjelezzük, eljelentéktelenítjük, akkor mindazok emlékét relativizáljuk, akik zsidóságuk miatt haltak mártírhalált."

Fentebb már megmutattam, hogy szó sincs arról, hogy bármi ilyesmi szándékom lenne. Sajnálom, ha ilyen látszat ébredt bárkiben is!

A Teremtő Nevének megszentelése egyébként érdekes téma. Frölich főrabbi írásában közvetlenül ahhoz kapcsolja ennek definícióját, hogy „valós vagy vélt zsidósága miatt halt meg”. Jó tudni, hogy ez a fajta gondolattársítás viszonylag újkeletű. A talmudi idők óta a fogalom elsősorban ahhoz kapcsolódott, aki életét adta a micvák tartásáért. Három olyan bűnt nevez meg a Talmud, melyek meg nem szegéséért akár a halált is vállalnunk kell (vérontás, paráznaság, bálványimádás). Aki ezt megteszi, az megszenteli nyilvánosan az Örökkévaló Nevét (ld. Szanhedrin 74a).

Ezeknek a mártíroknak az emlékét sem szeretnénk relativizálni (ahogyan senki más halálát sem). Ez a kategória hagyományosan az ő számukra volt fenntartva. A Soá utáni időkben merült fel annak a gondolata, hogy ezt a Frölich főrabbi által is idézett módon tágabban értelmezzük. Ebben az időben a rabbik igyekeztek korábbi forrást találni erre – legjobb tudomásom szerint sikertelenül.

Utószó

Hamarosan itt a jom kipur, amikor ismét elmondjuk gyönyörű, nagyünnepi, csendes Ámidá imáinkban az Örökkévaló jövőbeni uralkodásáról szóló, megindító sorokat:

„És így adj dicsőséget, Örökkévaló, a népednek, dicséretet a Téged félőknek, jó reményt a Téged keresőknek, és a száj kinyitását azoknak, akik benned reménykednek [...]” 

„És így az igazak lássák, és örvendezzenek, és az egyenesek vigadjanak, a jámborok vidám dalt énekeljenek, a jogtalanság pedig zárja be a száját […] ”

A szájnak – a megszólalás szimbólumának – kétféle megjelenése különösen figyelemreméltó. A jövőben azok fognak szóhoz jutni, akik az Örökkévalóban reménykednek, míg a másként gondolkodók számára kevesebb lehetőség marad a megszólalásra.

Vitaindító írásomat azzal kezdtem, hogy az elmúlt évben sokszor azért hallgattam, mert a békét fontosabbnak tartottam, és azzal, hogy a véleményemet magamban tartottam, elkerülhettem a konfliktusokat.

Sajnálatos módon az erre érkező reakciók, azok hangvétele és ingerültsége megerősítették ezt az érzésemet. Úgy támadtak meg, mintha eretnek tanokat terjesztenék. 

Adja az Örökkévaló, hogy mihamarabb eljöjjön az a nap, amikor nyílt és tiszteletteljes párbeszédet folytathatunk a Tórára alapozott – még ha különböző – véleményeinkről, anélkül, hogy szélsőséges ellenérzésekkel találkoznánk!