Van-e közösségi tehetség? Az istenkeresés népművészete – Jó szombatot!

2021. Március 12. / 14:25


Van-e közösségi tehetség? Az istenkeresés népművészete – Jó szombatot!

Kedves olvasóink, hittestvéreink, a Szombat szent ünnepe ma 17 óra 26 perckor köszönt be hozzánk, a Királynő holnap este 18 óra 32 perckor távozik körünkből. Ez idő alatt honlapunk, Facebook- és  Instagram oldalunk nem frissül. Ezen a héten a Vájákhél-Pekudé dupla hetiszakaszt olvassuk a Tórából. Mindenkinek jó Szombatot kívánunk!


A pusztai Szentély építése világossá teszi, hogy minden személyes zsenialitás valójában közösségi képződmény, csapatmunka: Mózes nem ért az iparművészethez és nem a Jóisten, hanem Charlie Parker tud igazán szaxofonozni.

A pusztai Szentélyről nyomatékosan hangsúlyozza a hetiszakasz, milyen impozáns lehetett, mennyire finom anyagokból készült, mi mindent tett meg azért Izrael közössége, hogy otthonossá tegye az Örökkévalónak földi lakóhelyét. Ahogyan egykor a Seregek Ura adott teret nekünk az életre a Teremtéssel, úgy viszonozzuk mi most, amikor Szentélyt építünk számára, hogy közöttünk lakozzon. Mi is helyet adunk neki.

A művészeti tehetségről azt szokás gondolni, kivételes személyes adomány, amely kiemel a közösségből. Elsőre úgy tűnhet, a Szentély-építés is ezt az elgondolást követi. A „tervező” egy Becálél nevű építész, akinek neve azt jelenti, „Isten árnyékában”, Isten közvetlenül nem megtapasztalható végtelenségét teszi érzékileg megtapasztalhatóvá, körvonalait, árnyékát rajzolja körbe.

Szakemberekkel veszi körbe magát, és annyiban lesz közösségi vállalkozássá csak az építkezés, hogy mindenki, akit „a szíve arra indít”, adakozhat rá. Maga Mózes a tervezés munkájában háttérbe szorul, az egyik hagyományos magyarázat szerint azért, mert nagyon nem értett az ilyesmihez, nem volt vizuális fantáziája, érzéke, technikai adottságai.

Ugyanakkor a Tóra szövege egy ponton (Mózes II, 35, 21) arról számol be, hogy „eljött mindenki, akit a szíve ihletett”. Ők vajon kik? Mert úgy tűnik, nem szakemberek és nem is adományozók. A nagy 13. századi kommentátor és misztikus, Náchmánidész azt írja, olyan emberekről lehet szó, akiknek elképzeléseik, ötleteik támadtak arról, miben, hogyan tudnának segíteni az építés kreatív munkájában. Akikben, mindenféle előképzettség és előjel nélkül feltámadt a spontán kreativitás. Megpillantották hirtelen önmagukat az Örökkévaló Isten képmásainként, feladatot találtak, amelyet testhezállónak éreztek és egyúttal közösségépítőnel. Náchmánidész szerint Isten „felemelte” szellemüket.

Ez az itt hirtelen megszülető, de erős közösségi alapokra épülő együttes kreativitás zárja a második könyvet, hozza helyre az aranyborjú bűnét, ez képes csak lakóhelyet teremteni Istennek. Ennek feltétele Mózes félreállása: minden kultúra tartósságának feltétele a nagyság iránti érzék mellett a demokratikus érzék kifejlődése. Művészet születik egyéni zsenialitásból, kultúrát viszont csak állandó közösségi kreativitás képes fenntartani.

A fő tervezőnek, Becálélnek volt egy helyettese, akiről meg szokás feledkezni: a nem túl arisztokratikus származású Oholiáv, akire a szintén középkori kommentátor, Ibn Ezra szerin azért volt szükség, hogy instruálja a lelkes, inspirált, de szakképzetlen munkaerőt, mert Becálél olyan zseni volt, aki nem tudott tanítani, nem tudott kapcsolódni a közösséghez. Oholiáv közel volt az emberekhez, mélyről jött és az volt a dolga, hogy a mindenkiben meglévő istenképmásiságot, kreativitást, észrevegye, előhívja, csiszolja és visszavezesse a közösségbe.

Az ember nem csak kenyérrel él: értelmes alkotó munkára és elismerésre is szüksége van: a jól működő közösség minden személyes képességet (istenképmásiságot) úgy enged megmutatkozni, hogy egyúttal vissza is csatornázza a közösségbe. Az istenkeresés népművészete.

(Az inspirációért köszönet Nicole Wilson-Spirónak.)

Jó szombatot!

mazsihisz icon
Szeretnél értesülni új hírekről? Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy mindig friss híreket kapjon!

Ezek is érdekelhetnek

Hírek, lapszemle
Az OR-ZSE nyitott és befogadó szellemű intézmény

Kommentek