161 éves a Dohány utcai zsinagóga: a nemzeti zsidó templom

Carl Vasquez gróf, kvietált katona és térképész, aki Bécset, Prágát és Pest-Budát lepedő méretű lapokon mutatta be, térképeit a városok nevezetes épületeinek kis metszeteivel keretezte, az egyik budai lapot (1837) többek között a másfél évtizeddel korábban (1821) épült óbudai klasszicista zsinagóga kézi színezésű kőnyomatával.

Pest keret-díszei között két olyan épület is látható, amelyeknek zsidó volt a tulajdonosuk: Wodianer Sámuel (1786-1850) és Wodianer Rudolf (1788-1856) palotái, előbbi a mai „Gödör" helyén, utóbbi a Felső Duna-soron. A zsidó közösség, mint Óbudán, és az ország fejlesztésében jelentős szerepet játszó nagykereskedők, mint a Wodianerek, nemzeti stílusban építkeztek. Házaik a reprezentációt szolgálták; de a város is szívesen mutatta meg őket. József főherceg, nádor gyakran vitte ki külföldi vendégeit Óbudára, a zsinagógához.

Hasonló reprezentációs értéke volt az emancipációra törekvő és kulturálisan felzárkózó zsidó közösség számára az Orczy-házban 1830-ban épített Chor-Tempel- / Kórtemplom-nak. Ma már csak Strohmayer Antal József színes kőnyomatáról (1833) ismerjük, de látványa megidézhető Bécsben, a Seitenstettengasse zsinagógájában, melynek stílusát követte. Petrichevich Horváth Lázár (1807-1851), megkapó, az olvasóközönség számára egzotikumnak tetsző mozzanatokat finoman kiemelő leírása egy zsidó menyekzőről a Honderűben (1847) bevezeti a képbe a keresztény vendégeket is, mint ő maga, akkor már a M. Tudós Társaság tagja, arisztokrata és irodalmi körökben forgolódó író és szerkesztő: „Napokban egypár előkelő pesti izraelita család menyekzőre hívott. Az imaház tele volt. Kettős érdemjellel díszített egyházfi megelőző udvariassággal vezetett be a legelső padba, melyben mindnyájan keresztények, s mint én, vendégek ültenek."

A Chor-Tempel hírnevét öregbítette kiváló kántora. Az óbudai születésű Karl Eduard (Azriél) Denhof / Denhof Ede Károly (1798-1840) hébertudását, vele született zenei tehetségét Ullmann Gábor (1792-1836 k.) közsé­gi elöljáró - maga is nagykereskedő – mű­veltette ki. Néhány hétre kiküldte őt Bécsbe Salomon Sulzerhez, a Seiten­stettengasse kántorához. Denhof operai jellegű, erős tenor-baritonja merőben más zenei élményt nyújtott a szertartásban, mint az addig megszokott lengyel kántorok hangja. Énekét megkedvelte tolnai gr. Festetics Leó (1800-1884), aki híres volt az opera iránti vonzalmáról, és később egy időre a Nemzeti Színház igazgatója lett. Meghívta énekelni a Nemzeti Kaszinóba is, egy jótékonysági hangversenyre, Eléazar imájával egy akkor még újnak számító operában, Jacques Halévy A zsidó nőjében (1835). „Kántor úr, ön igazán jól adta a zsidót", mondta neki a fellépés után. Baráti kapcsolat fejlődött ki közöttük. Festetics gróf a Kórtemplom számára, Denhof hangjára zsidó szertartási énekeket (Kedusa stb.) is szerzett, ezeket a kántor rendre előadta. Érdemes megjegyezni, hogy azóta is hagyomány, hogy a Chor-Tempelben, és örökösében, a Dohány utcában operai hangú kántorok szolgálnak.

A XVIII. században Magyarországon mezővárosokban alakultak ki nagyobb zsidó központok, ezekben épültek fel a túlnyomó többségükben kereskedőkből álló közösségek reprezentativ zsinagógái: Tarcal, Bonyhád, Mád, Lovasberény, Szécsény, Szalónak / Stadtschlaining (Ausztria), Stomfa / Stampfen / Stupava (Szlovákia), (Alberti-) Irsa, Hőgyész, Gyöngyös, Óbuda, Apostag, Abony, Várpalota, Jánosháza stb., közülük több áll ma is.

II. József és II. Lipót törvényi reformjai után a zsidók a XIX. században beköltözhettek a városokba. Pest szabad királyi város, gyökeréig, szinte még mindig az ellenreformáció, I. Lipót és Kollonits bíboros, szellemében római ka­tho­likus, más vallásokat nem engedett be a városfalak mögé, a belvárosba. A falakon belülre csak a szerb orthodoxia nyert volt bebocsáttatást, még a Pest és Buda visszafoglalását (1686) követő keresztény mámorban: a török elől menekülő szerbek építhettek az akkori városban templomot. A pesti városfal, amely a Hatvani-kapu lebontásával 1808-ban megszűnt, imaginárius határként elkülönítette a katholikus és nem katholikus egyházakat. Az evangélikusok csak a városfalon kívül, a mai Deák tér környékén tudtak gyökeret ereszteni (Insula Lutherana), a reformátusok a mai Kálvin térnél és még kijjebb, a Ráday utcában. Az első evangélikus templom Pesten 1799 és 1808 között épült, Pollack Mihály (1773-1855) terve alapján, 1811-ben szentelték fel, mai homlokzatát 1856-ban Hild József (1789-1867) alakította ki. Az első református templomot az előbbi nagybátyja, Hild Vencel / Vince (1770-1834) tervezte, épült 1816 és 1830 között.

A zsidók tűrt vagy tartózkodó státusa egy szabad királyi városban a magisztrátus jóindulatától függött. Pest városa a középkori non tolerandis judaeis kiváltsága alapján még II. József tolerancia-edictuma (1783) után is azzal kereste meg székhelyi gr. Mailáth József (1737-1810) főispánt (1785), hogy a zsidóknak csak a külvárosban engedélyezze a megtelepedést. A főispán a döntést a városra hagyta, de – II. József valláspolitikai intencióinak megfelelően – felhívta a figyelmüket, hogy elmúlt már az a rendszer, amely a zsidókat ghettóba hajtotta, egy helyre zsúfolta össze, és kitaszította a város belső részeiből. A város engedélye a városfalon kívül eső majorsági területre szólt, a pesti felső külvárosra (1777 óta, Mária Teréziáról, Terézváros) (ez a mai Király utca felső végét jelenti), közel a vásártérhez.

A Chor-Tempel még az Orczy-házban épült, s itt volt a pesti zsidó község másik imahelye is, amelyben lengyel hazzán, a híres David Strelisky / Dovid Brodl (1783-1848) vezette a szertartást. A zsidó község törekvése, hogy kilépjen az egyre szűkebbnek mutatkozó, gazdasági státusának egyre kevésbé megfelelő és reprezentációs igényeit egyre kevésbé kielégítő Orczy-házból, amely a lélekszám gyarapodásával középkoriasan zsúfolt zsidónegyeddé vált, kilépjen a város nyílt tereire: csak az 1840:xxix. tc. után nyílt meg. A törvény lehetővé tette, hogy a zsidók megtelepedjenek és ingatlant szerezzenek a városokban. A lutheránusokkal és kálvinistákkal kerültek egy sorba, és amikor szabadon álló imahely építésére gondoltak, maguk is a belvárost körülvevő gyűrűn kerestek telket maguknak.

A község nevében Ullmann Gábor és elöljáró társai 1837. május 14-én 32 évre bérbe vették véghvezekényi br. Baldacci / Baldácsy Antal (1803-1878) nagybirtokos és felesége, br. Hunyadi Annától azt a telket (Terézkülváros, Dohány utca, 376. hrsz.), amelyen majd a szabadon álló zsinagóga felépült. A magisztrátus arra kötelezte a községet, hogy lemondjon a telek jövedelmező hasznosításáról: „a vevő israelita Község csupán csak isteni tiszteletre, s oskolai célra használhassa, az ott most már létező, vagy ezután építendő épületbe semmi hasznot hajtó keresetet, ti. mesterséget, korcsmáltatást, húsmérést avagy kereskedést ne gyakoroljon, s ne gyakorol­tathasson, ott bolt ne nyittathassék..." 1841-ben, egyelőre szintén bérletként, hoz­zájutottak a telek hátsó folytatásához (386. hrsz., a mai Síp utca 12.), mely Nessi Péter kéményseprő mester tulaj­donában volt. A bérelt telkeket a község 1844-ben kelt törvényszéki határozat alapján 1845. június 28-án megvásárolhatta. A polgármester a pesti izraelita hitközséget a kettős ingatlan „tulajdonába vezette". Az építkezés szándéka rövidesen újsághírré vált (1847): „A pesti izraelita hitközség nagyszerű imaházat szándékozik építtetni, mind a tagok nagy számának megfelelendőt, mind a fővárosnak újabb építészi díszéül szolgálandót."

Kazinczy Ferenc írta 1828-ban, pesti látogatásának élmény-könyvében (Pestre): „Pesten a Zsidó felekezet kétfelé szakada; a haladni-akarók oda-hagyák a vesztegleni szeretőket." Ez a megjegyzés még a Chor-Tempel építésének előzményeire vonatkozik, de a Kazinczy által megfigyelt helyzet tartósan fennmaradt, és amikor az új telken a hitközség a zsinagóga tervezéséhez és az építkezéshez hozzákezdhetett, a községen belüli megállapodás rögzítette, hogy a régi zsinagóga hívei maradnak az Orczy-házban, és az új imahely a Kórtemplom utóda lesz, a hamburgi-bécsi mintára reformált istentiszteletek otthona, orgonával, kórussal, a tér közepe helyett a Tóra-szekrény elé állított Tóra-olvasó emelvénnyel.

A volt városfalat körülvevő utcagyűrű 1854-re városképi szempontból nagyon megváltozott: külvárosból Pest reprezentatív része lett. Már itt állt a Nemzeti Múzeum, amelyet Pollack Mihály épített (1837-1847), itt állt az 1837-ben megnyitott Pesti Magyar Színház (Nemzeti Színház), itt kezdték építeni, hosszas előkészületek után, 1851-ben, Hild József tervei szerint, a Bazilikát, amelyet azonban csak 1905-ben sikerült befejezni és felszentelni. Az egykori Hatvani-kaputól a Lipótvárosig húzódó „kör"-út, melyet utóbb köznyelven Kiskörútnak neveztek el, a XIX. század közepén a nemzeti és ezen belül az egyházi reprezentáció helye volt. Ebbe a reprezentációba illeszkedett bele a Dohány utcai zsinagóga, az akkor még a magyarosodás felé csak első lépéseit tevő pesti zsidóság nyelvén: a Tabak-Tempel. A zsidónegyed szélén, de a keresztény templomokkal egy sorban a zsidóság az egész városnak akarta megmutatni magát.

Az épület tervezésénél három nagy névvel találkozhatunk, egyikük sem zsidó: Hild József, az arisztokrácia sokat foglalkoztatott építésze, Feszl Frigyes (1821-1884) és a bécsi Ludwig Förster (1797-1863). Försternek zsidó szempontból legitimációt adott a bécsi Tempelgasse éppen épülő zsinagógája, a Leopoldstätter Tempel (a nácik rombolták le, Kristallnacht, 1938). A teljes társadalmi nyilvánosságba kilépő zsidó közösségeknek Európában nem volt saját építészeti stilusuk, most keresték, Hild a klasszicizmus, Feszl a centrális-bizánci, Förster az alakulóban lévő spanyol-orientális, magyarul: mór stílust ajánlotta. A templom végül Förster elgondolásai szerint épült meg, ez a mór stílus első nagyszabású, reprezentatív épülete, és a stílus iszlám eredetéhez még abban is hűséges, hogy a külső fal feltűnő színezésű tégladíszei nyolcágú csillagot ábrázolnak, kivéve a főbejárat belső bélletét, amelyet hatágú csillagok koszorúja fon körbe, de nem feltűnő színezéssel, mint a külső falakon. A kivitelezést Hild és Förster társulása kezdte, Hild 1856-ban kilépett, majd Förster is visszavonult. A munkálatokat Wechselmann Ignác (1828-1903) fejezte be, s bár ő zsidó volt, a munkához mint Förster barátja jutott. Benősült a fűrészáru-nagyiparos Neuschloss családba, megmagyarosodott, divatos építész lett (Vár-bazár stb.), és felekezeti megkülönböztetést nem kikötő jótékony alapítványával (Vakok Intézete) is gondoskodott neve fennmaradásáról. A zsinagóga liturgikusan egyik legfontosabb része, a Tóra-szekrény, külön épület az épületben, Feszl műve.

Nem lényeges, hogy voltak-e abban az időben Magyarországon zsidó építészek (mellesleg, még nem voltak). A nevesebb építészek legtöbbje bármelyik egyháznak, vallásnak szívesen épített és épít templomot, bár Daniel Libeskind berlini Holocaust-múzeuma (2001) óta nehéz tagadni, hogy az életrajzi, személyes kötődés építészetileg is megfogalmazható. Fontosabb, hogy a jelentős építészek becsvágyát vonzotta a zsinagóga mint feladat, és a zsidó liturgia specifikumait tekintve sem látták különbözőnek a templomépítéstől általában. Friedmann Ignácnak (1828-1861) az avatás alkalmából készült cikke kiemeli, hogy az építkezésen dolgozó mesteremberek között sok volt „a mózesi vallású". A lakatos és rézműves munkákat már zsidó mesteremberekre lehetett bízni. A zsinagóga felszentelése (1859. szeptember 6.) a Stettinből (Szczecin, Lengyelország) meghívott német rabbi, Wolf Aloys Meisel (1816-1867) első nagyobb funkciója volt. Aznap a zsidó kereskedők zárva tartották üzleteiket. Az épületet a közvélemény és a sajtó egyaránt méltatta, egy hírlap azonban kifogásolta, hogy R. Meisel a - német nyelvű - avatóbeszédében nem említette meg Magyarországot.

A Dohány-templom építészetileg itt-ott feszegette a zsidó konvenciókat, sőt, tudatosan is igazodott a keresztény templomokhoz. Az ilyen jellegű elemek közül a legfeltűnőbb a háromhajós bazilika-alaprajz: a hármas számú elemek a középkori zsidóságot a katholikus Szentháromságra emlékeztették, ezért gondosan kerülte. A két toronnyal, amely újításnak számított, és az askenázi világban valóságos divatot csinált, nem volt baj, ezeket mint Salamon templomának főhomlokzatán a kapu mellett álló két oszlopot (Bóaz és Jábin, I. Kir. 7,21) lehetett értelmezni. A „haladni akarók" tudatosan vállalták az orgonát, de a Dohányban ezt nem a bejárat fölött helyezték el, mint más, óvatosabb községekben, hanem a keleti falon, a Tóra-szekrénynél; a kórus is, mint több metszeten látjuk, kiállt a közönség elé, háttal a Tóra-szekrénynek. Megjegyezhetem, hogy az orgona az 1902. évi bővítés- és átépítéskor már domináns látvány lett, s a mai, monumentális drezdai hangszer, amelynél Lehotka Gábor orgonistának már a hangversenyezés igényeit érvényesítő tanácsait vették figyelembe (1991-1996), még inkább az: szinte ránehezedik a Tóra-szekrényre, holott megfontolandó lett volna - éppen az orgona körül ismét megújuló viták miatt - az eredeti elhelyezés visszaállítása, a térben elkülönítve, amely elhelyezés a halákhikus aggályt valamelyest enyhíthetné.

Nagy zsinagógákat a XIX-XX. században nemcsak a lélekszám miatt építettek. A tömegeket befogadó zsinagóga a Dohány esetében néhány évtized alatt diszfunkcionálissá vált, a zsidó lakosság széttelepült a nagyvárosban, növekedett a templomjárók lakóhelye és a templom közötti távolság, de fellazult a rituális gyakorlat hagyományos rendje is, például, a reggeli ima esetében, ez mind hozzájárult ahhoz, hogy a Dohány a mindennapokban fölöslegessé vált, külön imahelyek alakultak ki, a folyamatot a templomkörzetek hivatalos elismerése tette véglegessé. A Dohány gyakorlatilag átminősült nagyünnepi templommá. Az épület méretei – így szeretném mondani – a társadalmi elfogadottság örömét, büszkeségét fejezték ki, a zsidó jelenlétet demonstrálták. A showpiece synagogues, városképi látvány-zsinagógák, főünnepi imahelyek esetében a legfontosabb motiváció a közösség reprezentatív megjelenítése volt, mint ahogyan az volt, katholikus változatban, a Bazilikánál.

A Habsburg-dinasztia és a magyar nemzet között az 1849. évi trónfosztás óta fennálló feszültségek rendezésének mindjárt a legelső szakaszában zsidó oldalon sérelmet okozott, hogy 1860 decemberében az Esztergomban tartott prímási konferencia – Deák Ferenc véleményével összhangban – arra az álláspontra helyezkedett, hogy az esedékes országgyűlési választásokat az 1848. évi választási törvény (1848:IV-V. tc.) alapján kell megtartani, márpedig 1848-ban a zsidóknak, nem lévén polgárjoguk, nem volt választójoguk sem. A pesti hitközség elnöke, Schossberger Sáje Wolf, titkára, Barnay Ignác kíséretében, br. Vay Miklós (1802-1894) református superintendens, udvari kancellár meghívására megjelent Esztergomban, hogy részt vegyen a tanácskozásokon, de Scitovszky János (1775-1866) bíboros, esztergomi érsek, hercegprímás nyersen elutasította, mondván, hogy részvételüknek nincs törvényes alapja.

Talán erre válaszul, 1860. december 19-én Pesten Török Pál református püspök elnökletével nagy gyűlés ünnepelte a keresztény-zsidó megbékélést. Másnap, december 20-án – egy csütörtöki napon – a Dohány utcai zsinagógában megtartották a „zsidó-magyar testvéresülés" ünnepét. A kórus elénekelte Vörösmarty Szózatát (1836, Egressy Béni zenéje: 1843), amelynek reformkorian romantikus hazafiassága akár az emancipációra váró magyarországi zsidók nemzeti himnusza lehetett volna: „Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar", „A nagy világon e kivűl / Nincsen számodra hely", „Itt élned, halnod kell" stb.

A Dohány utcában rendszeresen tartottak magyar nemzeti alkalmakhoz kapcsolódó megemlékezéseket. Gr. Szé­che­nyi Istvánról, halálának első évfordulója alkalmából (1861. április 8., hétfő). Palóczy László haláláról, Teleki László öngyilkosságáról Meisel rabbi mazkir-ban emlékezett (1861. június 6, csütörtök), ezt megírta a Hölgyfutár is:"Az izraeliták főrabbija a megholtakért mon­dott imájában – pünkösd (értsd: savuot) másod napján – Telekiről és Palóczyról is megemlékezett." Teleki László az 1861. évi országgyűlési választások előtt mint képviselőjelölt kiállt a zsidók egyenjogúsítása mellett. Palóczy az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés elnöke volt, a nemzetgyűlés fogadta el az első emancipációs törvényt (1849:IX. tc.). Gyászünnepség volt a Dohány utcában br. Eötvös József (1871. február 12., vasárnap), Deák Ferenc (1876. február 6., vasárnap) és Kossuth Lajos halálakor (1894. április 5., csü­törtök; Ferenc József császár és király születésnapján (augusztus 18.) rend­sze­resen; „Ő Felsége 25 évi uralkodásá­nak örömünnepélye alkalmával" is (1873. november 29.), az évfordulót nem a magyarországi koronázás napjától, hanem Ferenc József 1848. évi trónra­lé­pésétől (1848. december 2.) számítva.

Az első magyar nyelvű hitszónoklatot Kohn Sámuel tartotta a Dohány utcában, 1866. június 2-án. Megjegyzendő, hogy a belvárosi plébániatemplomban Schwendtner Mihály (1820-1855) apát-plébános csak 1875-ben kért engedélyt Simor János hercegprímástól, hogy magyarul prédikálhasson; ettől kezdve tartották a böjti prédikációkat felváltva magyarul és németül. A Dohány utcai zsinagóga a magyar nyelvhasználatban másfél évtizeddel megelőzte a főváros legtekintélyesebb római katholikus templomát.

A kiegyezést 1867 februárjában külön zeneművel köszöntötte Friedmann Mór (1826-1891), a Dohány utcai főtemplom kántora: a 45. zsoltár feldolgozását Deák Ferencnek ajánlotta, dallamával – politikailag kiegyensúlyozottan – utalt a Szózatra és az osztrák császári himnusz, a „Gott erhalte..." Joseph Haydntól (1732-1809) származó dallamára (C-dúr „Kaiser-­Quartett", Op. 76, 1797, lassú tétel).

A két világháború között a magyarországi zsidóság hivatalos vezetői a nemzeti közfelfogással való azonosulásban nem egyszer odáig mentek el, hogy maguk is képviselték a legfelső magyar politikai elit irredenta, határrevíziós ábrándjait. Az egyébként kiváló és tiszteletre méltó Groszmann Zsigmond (1880-1945) rabbi, történetíró az 1939. évi választások után, az 1939/44. évi Országgyűlés megnyitása alkalmából a Dohány utcai templomban többek között ezt mondta: „Mindenható Istenünk! (...) Add, hogy kitörölhetetlen betűkkel beírhassák a magyar Corpus Iurisba azt a törvényt, amely helyreállítja a régi Nagy-Magyarország ősi határait!" Ekkor már az Anschluss és Kárpátalja egy részének magyar megszállása után voltunk – mi több, hatályba lépett az első és a második zsidótörvény, és július 7-én ezeket Kárpátaljára is kiterjesztették.

Az utolsó alkalom, amikor zsidók magyar államfő tiszteletére tartottak hálaadó istentiszteletet, akkor már csak a budapesti zsidók, 1944. június 18. volt, vasárnap (5704. sziván 27): Horthy Miklós kormányzó 76. születésnapja. A Hősök templomában Hevesi Ferenc (1898-1952) főrabbi mondott imát. A fővárosi példát a vidéki községek gettóba zárt vagy már Auschwitzba deportált zsidó népe nem követhette. De gondoljunk arra, hogy esetleg ez az ima is hozzájárult Horthy egy héttel későbbi döntéséhez, amelyet a Koronatanács ülésén mondott ki először, s amely további több mint egy hét múlva elvezetett a deportálások leállításához és a pesti zsidóság megmaradásához.

Az első világháború után az emancipáció és recepció bűvöletében élő zsidók folyamatos meglepetéssel észlelhették, hogy a Dohány utcát tekintette a zsidóság jelképének az antiszemitizmus is. Az első merénylet ugyan még nem a zsinagóga ellen irányult. 1922. április 3-án este az erzsébetvárosi Demokrata Kör székházában (Dohány utca 76.), ahol a május 28-ra kiírt válasz­tásainak előkészületei sorában négyszáz személyes díszvacsorát rendeztek, röviddel az előkelő fővendégek – köztük Bárczy István (1866-1943) főpolgármester, Rassay Károly (1886-1958) nemzetgyűlési képviselő, Sándor Pál (1860-1936), 1901 óta a Lipótvárosban megválasztott szabadelvű képviselő, a zsidóság egyik tekintélyes személyisége – várt érkezése előtt bomba robbant. A Demokrata Kör a pesti liberálisok – Vázsonyi Vilmos (1868-1926) - klubja volt, a bombát a polgári demokratikus pártok vezetőinek szánták. Nyolc ember meghalt. Szinte percekkel később tüntetés kezdődött a székház és a közeli New York kávéház előtt, a kétszáz főnyi fiatal társaság ilyen jelszavakat kiabált: „Pusztuljanak a zsidók!", „Halál a destruktívokra!" A merénylet kitervelésével az Ébredő Magyarokat gyanúsították. A rendőrség csak vonakodva avatkozott be, a nyomozás két évvel később megfeneklett, Rassay szerint az ébredők megállapodtak a kormánnyal, hogy a közelgő választásokon támogatni fogják, és az alig 6 héttel azelőtt megalakult Egységes Párt meg akarta nyerni a választásokat. A párt hivatalos nevei: Keresztény-Keresztyén Földmíves-, Kisgazda- és Polgári Párt (1922-1932), Nemzeti Egység Pártja (1932-1938), Magyar Élet Pártja (1939-1944). Gr. Bethlen István, majd az őt követő miniszterelnökök politikai háttere volt.

A Dohány utcai zsinagógában 1931. február 3-án, a pénteki istentiszteleten egy revolveres merénylő – bizonyos Zatloka Emil okleveles gépészmérnök - golyója két imádkozó, egy férfi és egy gyermek életét oltotta ki. „Megbüntetem a zsidókat!" – kiáltozta magából kikelve. A fegyvert Hevesi Ferenc - akkor még segédrabbi – csavarta ki a kezéből. Az áldozat temetésén gr. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter is beszédet mondott – a Bethlen-kormány ekkor még hivatalban volt, és érvényben volt a zsidó ügyekben is konszolidációs politikája. 1939. február 4-én este fél hat órakor a péntek esti istentisztelet után a szemben lévő házból három kézigránátot dobtak a zsinagógából távozók közé; sokan megsebesültek, egy halott is volt, a merénylet szervezésében részt vett Kovarcz Emil (1899-1946) ny. őrnagy, volt különítményes, aki majd 1944-ben a nyilaskeresztes hatalomátvétel egyik szervezője volt, és a Szálasi-kormányban tárca nélküli, „a nemzet totális mozgósításával és harcba vetésével megbízott" miniszter lett.

Évtizedeken és rendszerváltásokon átugorva, ebben az összefüggésben kell említenem, hogy 2006. október 23-án az Astoria előtti politikai nagygyűlésről eloszló tömeg egy része is a Dohány utca felé vette útját, és a zsinagóga előtt, amelynek kerítését néhány felirat is díszítette, zsidóellenes jelszavakat kiabálva haladt el. Az ott ácsorgó néhány rendőr mit sem törődött velük, nyilván fogalmuk sem volt, mi az a zsidóellenes tüntetés, talán azt mondták magukban, annyi baj legyen; baj lett is – de erre még emlékszünk.

Elterjedt történészi vélemény szerint a dualizmus korában hallgatólagos emancipációs egyezség állt fenn a magyar társadalom és a magyarországi zsidóság között: a magyarosodás fejében társadalmi befogadás. Véleményem szerint semmi ilyesfajta megegyezés nem volt, még csak ajánlat sem. Volt a zsidóság törekvése az emancipációra, s ennek törvényi megvalósulása után demonstratív kinyilvánítása a magyar nemzethez tartozásnak. A törvényi kereteken túl ennek viszonzására nem került sor soha. Azután a törvényi kereteket is széttörték.

A Chor-Tempel és a Dohány utca kezdettől fogva a pesti zsidó község / hitközség neológia felé haladó, majd az 1868/69. évi kongresszus után egyértelműen és kizárólag kongresszusi - másképp: neológ vagy konzervatív - irányzatának zsinagógája volt: reprezentációs helyszín, magyar nemzeti zsidó templom, annak szánták, annak fogadta el br. Eötvös József szellemében a magyar állam. Az ma is, itt jelennek meg, ide címzik köszöntő leveleiket az állami vezetők a zsidó ünnepek alkalmából. Liturgiai hely, de emellett elsőrangú koncertterem és turisztikai látványosság, mint a Szent Péter Rómában, a Szent Pál Londonban, a Bazilika Pesten. Nehéz kimondani: a magyar társadalom egy hangos része nem akarta - és ma sem akarja - elfogadni, nem is a 150 éves zsinagógát: a magát 150 év óta zsidóként és magyarként meghatározó, zsidóságához ragaszkodó és magát öntudattal magyarnak valló zsidókat.


(Komoróczy Géza előadása a Dohány utcai Zsinagóga Alapítvány által a zsinagóga felavatásának 150. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencián, 2010. május 3-án.)

Forrás: Élet és Irodalom LIV. évfolyam 20. szám, 2010. május 21.