1939-ben, az első
két zsidótörvényt követően az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési
Egyesület) a Pesti Izraelita Hitközséggel szoros együttműködésben a fellépési
lehetőségeiktől, kenyerüktől megfosztott zsidó művészek számára létrehozta a
Művészakciót. Ebben a nagysikerű kezdeményezésben 1944. március 19-ig 550
színész, énekes, zenész, táncos, festő, szobrász, író jutott lehetőséghez és
szó szerint éltető levegőhöz.
E hasábokon időről-időre bemutatok egy-egy művészt az akkor és ott fellépő, kiállító szereplők közül. A válogatás vállaltan szubjektív lesz, de talán idővel kialakul benne valamilyen rendszer.
Az OMIKE Művészakció művészi,
ebből is zenei sikerének egyik legfontosabb kovácsa volt Komor Vilmos karmester (Budapest, 1895. május 12. – Budapest,
1971. szeptember 28.).
A
Nemzeti Zenedében tanult hegedülni, majd 1920-ban a budapesti Operaház
zenekarába került mélyhegedűsnek. 1921–1928 között a Budapesti Filharmóniai
Társaság főtitkáraként tevékenykedett. Még 1923-ban – főleg operaházi zenészekből – megszervezte a
Budapesti Kamarazenekart, amellyel a barokk és klasszikus műveken kívül számos
kortárs szerző művét is bemutatta. Zenekarával gyakran fellépett a rádióban, és több hanglemezfelvételük is készült. 1928-tól 1932-ig a Városi Színház (a mai
Erkel Színház) karmestere volt. Nevéhez fűződik az állatkerti szabadtéri
hangversenyek, operaelőadások megszervezése és vezénylése, ahová olyan közönség
is ellátogatott zenét hallgatni, akik nem tudták megfizetni az operaházi
jegyeket. Így ír ennek sikeréről 1941-ben a Képes Családi Lapok című lap:
„Másfél
évtizedig vezényelte az állatkerti hangversenyeket. 1932-ben az Állatkertben a
Peer Gyntet adták elő Kiss Ferenc főszereplésével és ezt az előadást hatezer
ember nézte végig.”
1939-ben
a zsidótörvények miatt operai tagságát megszüntették. 1940-ben még
vezényelhetett, mivel az első világháború vitézségi érmekkel kitüntetett
tartalékos tisztjeként erre még lehetőséget kapott. Ez évben kapott meghívást
az OMIKE Művészakció zenei művészeti vezetőjének posztjára. Az ő
kezdeményezésére és vezetésével tértek át a Goldmark-teremben az addigi
szcenírozott opera-előadásokról a teljes színpadi előadásokra. Erről az időről
szól a következő kis történet, amely 1948-ban jelent meg a Szabad Száj című
lapban:
„Az üldözések ideje alatt az üldözött muzsikusok az OMIKE zenekarában működtek. Nem lehet mondani, hogy a zenekar minden egyes tagja a legkiválóbb lett volna, de hát kellett a muzsikus. Egy derék gordonkás volt közöttük a legbotfülűbb; Komor Vilmos karmesternek sok bosszúságot kellett kiállnia miatta. Egyszer azonban türelmét vesztette és ráripakodott:
Nézze Blau úr, most még megvan a biztos kenyere. De mi lesz magával, ha egyszer elmúlnak a zsidótörvényes idők…?!”
1945-ben először vendégként
lépett az Operaházban, majd egészen a haláláig az operaház karmestere volt. Az
1950-es években a Gördülő Opera előadásait vezényelte vidék helyszíneken.
Munkabírására és szellemi frissességére jellemző, hogy Wagner Trisztán és Izoldáját75 éves korában vezényelte először. Operakarmesterként különösen sikeres volt az NDK operaházaiban a lipcsei Gewandhausban egy ideig főigazgató is volt.
Emlékét a Komor Vilmos Baráti
Kör őrzi, amely lánya, Komor Ágnes hárfaművész kezdeményezésére jött létre. Komor Ágnes 1986-ban
könyvet is írt, „Apám Komor Vilmos” címmel.
Filozófiáját, amelyben
jelentős szerepet játszott a fiatal művészek pályára segítése, talán jól
jellemzi egy, a Magyar Nemzetben, 1963 márciusában megjelent interjú részlete:
„A fiatal karmester kollégáknak
pedig figyelmébe ajánlom a zenekari gyakorlatot: lehetőleg mindegyik tanuljon
meg valamilyen zenekari hangszert és néha játsszék a zenekarban.
Az újságfotó a Színházi Élet 1921. 44. számában jelent meg. A portrék a Magyar Állami Operaház Emlék-gyűjteményének részei.
