Volt egyszer, volt egy nagy író: Kányádi Sándor meghalt

Szeretetreméltó ember, nagy magyar költő, aki megőrizte nekünk az elpusztított erdélyi zsidóság hangját, megszólaltatta fájdalmaikat és reményeiket magyar nyelven és most találkozott egykori földijeivel az Eljövendő Világban. Valaki jár a fák hegyén, akit ő már életében is észrevett és megénekelt, és akivel most szemtől-szembe találkozik. Fonassék be az Élet Kötelékébe. Tavalyi születésnapi köszöntésével emlékezünk rá.

A – már száz éve – kisebbségi erdélyi magyarság népéletéről mesél képgazdag, megejtő verseiben, azokról, akik között a máramarosi zsidók is éltek, ameddig élhettek. Az ő népköltészetüket ő szólaltatta meg magyarul, olyan bensőséges szeretettel, ahogyan az ember csak a saját múltjáról tud beszélni: ő írta vissza a kiszakítottakat és meggyilkoltakat az erdélyi magyarság életébe. Ő engedte haza az „egyszervolt”, „kis zsidókat” eltűnt világukba és a magyar emlékezetbe.

Jól tudta, hogy egy kisebbségi közösséget más nem tarthat meg, csak az anyanyelv és a kultúra, amely annál erősebb, minél sokszínűbb. Ő még ismerte székelyföldi gyerekkorában a kis zsidókat, akiket aztán a „visszacsatolt” területekről kamaszkorában elvittek és soha nem tértek vissza. 

Ezelőtt 68 évvel, 1950-ben tűnt fel az erdélyi magyar irodalomban, amelynek fokozatosan a legismertebb költőjévé vált, ő lett számunkra az erdélyi költő mintaképe. Könnyed, játékos, szinte éteri verselése valóban elemel a földtől, elhiteti velünk, hogy a vers varázslat, ezért válhatott Weöres Sándor óta a legnépszerűbb gyerekköltővé. Nem is mindig tudjuk, hogy a Kaláka az ő szövegeit énekli éppen, például a három lábú, billegő, bicegve táncoló kisszékről, amelyet épp a hibája, negyedik lábának hiánya kelt életre. Kányádi számára ez a költészet: a gyengeség és kiszolgáltatottság erejének felmutatása, a kicsinyek vigasza.

Egy kisfiú mondta neki egyszer, első ijedtségében, amikor megkérdezte tőle, mi a vers tulajdonképpen, hogy a vers az, amit mondani kell. És valóban: számára a költészet az, ami megszólal, szinte magától énekké, dallá válik, ebben Petőfi Sándor közvetlen rokona. Nyomtatott köteteit számon sem tartja, az számára csak börtön, amelyből akkor szabadulnak ki a versek, ha Gryllus Vilmosék éneklik őket. 

„A lényeg benne van két kötetemben: a Valaki jár a fák hegyén és a fordítás- kötetemben, a Csipkebokor az alkonyatban. Azonkívül a gyerekkönyvek… a könyvbe száműzött verseknek megvan a lehetősége a kiszabadulásra: hanglemez, CD, színpad és színészek”. Úgyhogy nem kell sopánkodni azon, hogy a mai fiatalok nem olvasnak, a költészet azért megmarad, csak visszaváltozik dallá ismét, ami eredetileg is volt. 

Az apukája bíztatására kezdte el lefordítani az erdélyi jiddis népköltészetet magyarra, megmenteni az eltűntek emlékét a magyar kultúrának, amelynek részei voltak. Nem is lehetett másképp, ezt éppen az erdélyi magyarság ízig-vérig népi költőjének kellett véghezvinnie, egy székely parasztcsaládból származó költőnek. Egy koldusszegény, jámbor, hűséges, gyakran szorongó, üldözött közösség mindennapjairól szólnak a versek játékos szomorúsággal, amelynek érzelgősségéből teljesen hiányzik a pátosz. És éppen ezért szívettépő. Meg azért, persze, mert csak azután szólaltak meg magyarul, hogy mind eltűntek a föld színéről, hogy mindennapjaik anyaga már csak kihűlő emléküket melegíthette át. Kányádi Sándor úgy gyászolta meg gyermekkora tanúit, hogy beleszőtte néphagyományukat a magyar költészetbe: Volt egyszer, volt egy kis zsidó-sóhajt a cím és nem kérdés, hogy ez az egész neki éppen annyira fáj, mint nekünk. 

Amikor kijutott Izraelbe, már 63 éves volt, de úgy érezte már gyermekkorában, hogy a bibliai esetek mind ott történtek a környéken, ahol felnőtt, ezek a történetek népesítették és rendezték be az ismerős tájakat: nem sokan kötődhettek már olyan mélyen és bensőségesen a zsidó népiséghez, mint ő:

„A jiddis népköltészet sok hasonlóságot mutat azokéval, akikkel századokon át együtt éltek”-írja a kötet utószavában zsidó és nem zsidó magyarok közösségéről, akiknek közös népi kultúráját még a halál sem választja el egymástól. 

Legszebb verse ima és vallomás Hozzá, kiről nem tudja senki, hol van: valaki jár a fák hegyén.

Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Isten összekapcsolása a reménnyel és a félelemmel, az istenfélelem összekapcsolása az Isten szeretetével ismerős gondolat a zsidók számára. Nem tudjuk, ki ő, de mondják, hogy Úr minden porszemen, rajtunk és ráhagyatkozhatunk végtelen szeretetére.

Apukája mesélt neki egy történetet a rabbiról, aki egy ízben hajnalig tanult és lefekvés előtt még tett egy sétát, hogy megnézze a napfelkeltét. Észrevette, hogy a suszter még mindig dolgozik és égeti a lámpát, pedig már újra világos volt. Megkérdezte tőle, miután betért hozzá, hogy miért nem kapcsolja le, hiszen megvirradt. A suszter azt felelte, hogy „Rebe, amíg pillog a láng, addig még mindent jóvá lehet tenni”.

Mondják, hogy maga a remény az, akire a suszter emlékeztette a rabbit. Akire Kányádi Sándor folyvást emlékeztet minket.