„...És áldani fogod az Örökkévalót, a te Istenedet”

– Köztudott, hogy a zsidóknál időtlen idők óta semmi sem egyszerű és semmi sem egyértelmű. Az étkezési áldás (Birkát Hámázon) kérdése miért lenne hát az? – taglalja írásában az ÉKEV hetiszakasz kapcsán Szerdócz Ervin főrabbi.

„És enni fogsz és jól fogsz lakni és áldani fogod az Örökkévalót, a te Istenedet.” (V.M. 8/10.)

Bölcseink a fenti parancsból vezették le, hogy étkezés után „bencsolni” kell, azaz áldással kell hálánkat kifejezni az Örökkévalónak, hogy jóságában táplálékkal lát el bennünket. A könnyűről nehézre (kál-háomer) logikai következtetési elv alapján sokunkban felmerült a kérdés, hogy ha jóllakottan áldást „kell” (illik) mondani, akkor éhesen nem kellene-e a hálánknak hangot adnunk, amikor a táplálék ott van előttünk?

Köztudott, hogy a zsidóknál időtlen idők óta semmi sem egyszerű és semmi sem egyértelmű. Így ha a fentiek nem merítették volna ki az „asztali áldásmondás” kérdését, néhány talmudtudós még azt a következtetést is levonta: 

abból, hogy hogyan értelmezi valaki a fenti tórai idézetet, kiderül az, hogy az illető értelmes-e, vagy pedig „ám háárec”, azaz nehéz felfogású ember. 

Ugyanis ha valaki jólakottan úgy tartja, hogy Isten „uvtuvo” – eredendő, lényegi – „jóságáBAN” él, akkor nem fogta fel a lényeget. Ha viszont valaki azt vallja, hogy Isten „umituvo” – viszonyi és kondicionált –  „jóságáBÓL” él, akkor félhomályban tapogatózik. 

Tehát mi a lényeg? Az előbbi abban a tudatban él, hogy az Örökkévaló jósága eleve körülvesz bennünket, tehát nincsen szükség köszönetre. Az utóbbi viszont úgy vélekedik a Teremtőről, hogy az Örökkévaló az égi magaslat távolságából „küldi” az éltető javakat, az „isteni Jelenlét” (Sechina) tehát kondicionált. Hiszen az áll: „Minden helyen, ahol megszólítanak, ott vagyok és megáldalak.” 

Mi van akkor, ha valaki elfelejt áldást mondani étkezés után? „Ha valaki eszik és nem mond hálaadó áldást, az olyan, mint aki az Istennek szentelt áldozatokból fogyasztana. (Bráhot 50a). 

„Az Örökkévalóé a föld és teljessége…” (24. Zsolt.1).

„Rábbá bár Chana egy karavánnal utazott, s egy pihenőhelyen étkezés után elfelejtett áldást mondani (bencsolni). Azt mondta magában:
– Mit tegyek? Ha azt mondom társaimnak, hogy vissza akarok menni bencsolni oda, ahol ettem, akkor majd azt mondhatják, hogy ha áldani akarod Istent, bárhol megteheted. Jobb tehát, ha azt mondom, hogy van egy aranygalambom, amit ott felejtettem, ahol ettünk. Arra majd azt mondják, hogy visszamehetek és megkereshetem.
Mondta tehát nekik:
– Várjatok meg, mert elhagytam egy aranygalambot.
Visszament, áldást mondott (bencsolt) és valóban talált egy aranygalambot.
– Miért galambot mondtál, Rábbá bár Chana? – kérdezték ezután tőle.
– Mert Izrael népe galambhoz hasonlít – magyarázta –, amint írva van:

 „Olyanok lesztek, mint a galamb szárnyai, melyeket ezüst borít, vagy mint vitorlatollai, melyek színarany fényűek.” (68.Zsolt.14). Ahogy a galamb csak szárnyai által menekülhet, úgy Izrael népének is Istennek áldást mondva, hálát adva kell élnie.” (Bráchot 35a.-53b).