A város neki köszönheti, hogy lettek újra védett házak – Perczel Annára emlékezünk

Anna volt ennek a városnak legszelídebb, de szelídségében is megingathatatlan, meg nem hátráló védelmezője. A város neki köszönheti, hogy lettek újra védett házak, és nem rajta múlott, hogy a házak többségének ugyanaz a sors jutott, mint sokaknak a védett házakban egykoron.

Akkor ismertem meg Annát, amikor éppen a Dunát védte; nem csak a folyót, az élővilágot, az ártéri erdőt, a természetet, hanem a normális élethez való jogot a víz mindkét oldalán: a magyar és a szlovák parton is.

Amiképpen a Józsefvárosban sem csak a házakat óvta, hanem -ahogyan mondta – a tízemeletes, zárt tömbökkel szemben, az emberi léptékű, emberhez méltó életet: az öregasszonyokat óvta a házak előtti padon, a virágágyásokat az udvaron, az utcán játszó gyerekeket, a kapcsolatot, az ott élő emberek között.

A pesti Zsidónegyedben nem a múltat védte, hanem az önismeretet. Úgy vélte: a városnak az egymásra épülő rétegekből lehet csak szervesen fejlődnie, ahol megőrződnek, ahelyett, hogy elpusztulnának, a múlt építészeti, tárgyi emlékei, ahol látható, tapintható módon rakódnak egymásra az egymásra következő korok rétegei. Ahhoz, hogy tudjuk kik vagyunk, tudnunk kell honnan jövünk. Ismernünk kell azt a sok munkát, életet, szenvedést, rettenetes halált, ami a városnak ebben a részében a lakóknak osztályrészül jutott. Óvta az emlékek, az emlékezés, így magunk jobb megismerésének jogát.

Anna a vesztett ügyek védelmezője volt. Nem ő akarta így; sokaknak jutott ez a sors errefelé. Szerette volna megmenteni azt, amit védett, de tudta: nem csak, nem is elsősorban, a győzelem miatt kell harcolnia. Anna azért küzdött, hogy segítsen megőrizni az emberségünket, hogy megmutassa, lehet félelem nélkül élni és beszélni, a hatalom szemébe mondani az igazat. A hatalommal szemben alulmaradni, nem mindig vereség, sokszor győzelem az emberi félelem fölött. Amikor a várost óvta Anna, a mi tisztességünkért is küzdött, bennünket is óvott attól, hogy föladjuk, hogy beletörődjünk, hogy elfogadjuk, ami nem elfogadható.

Reménytelennek tűnő pillanatokban – és tudjuk, sok lesz még ilyen – jusson majd eszünkbe szelíd, okos alakja és a példa, amit adott nekünk.

Rév István emlékező beszéde Perczel Anna temetésén hangzott el.