Mai születésnapos: Szomory Dezső, a zseniális pozőr és magyar zsidó íróóriás

Elképesztő rajongás vette körül egy időben, császár volt és úgy is viselkedett még öregen, elhagyatottan, megbélyegezve is. Amikor hírét vette, hogy deportálhatják Kamenyec-Podolszkba, csak azt kérdezte, hogy szép hely-e, ahová viszik, mert ez érdekelte kizárólag. A szépség és a viselkedés előkelősége. A tartás és a játékosság viccei.

Ő volt a világ egyetlen fejedelme, aki a kevéssé arisztokratikus Weisz Mór néven született a kismúltú Budapesten. De kihozta ebből is a maximumot: WeiszMór, WeiszMór, ismételgette magában és megszületett a dallamból a szó: Wei Szmór, Szomor és az arisztokratikus y volt már csak hátra: Szomory. Melankólia, távolságtartás, felülemelkedettség. Megszületett a legnagyobb rangú irodalmi nemes, Szomory Dezső, aki megtagadta és megőrizte atyái örökségét és színpadra lépett. Egészen pontosan azzal lépett a színpadra rá, hogy vette a kalapját (ehhez előzőleg tényleg kellett vennie egy kalapot) és elköszönt Magyarországtól. Nem akart katona lenni, mert hogy vette volna az ki magát. Kisgyeremekként még Liszt Ferenc köszöntötte saját visszaemlékezései szerint, mint afféle Isten angyala, hogy lehessen látni, nem akárki született a világra, amikor Weisz Mór felsírt.

Pozőr volt és színész, aki már Párizsban dolgozni kezdett a magyar irodalomért, megalkotva a nyelv olyan fajtáját, amely idegen volt mind, ahogy addig beszél, sűrű, gazdag, patakzó és fullasztó muzsika volt, Budapest, az újszülöttként is nagyerejű, sokra hivatott gyermek beszéde volt, egy új magyar mondatfűzés, amelyre a finnyás konzervatív kritikusok azt mondták, hogy zsidós, jiddises. Akiknek meg volt fülük a hallásra, azok azt mondták, hogy gyönyörű.

A munkájához hozzátartozott saját szobrának építése, imádta a tömjénfüstöt, de öntömjénezése csak játék volt és önvigasztalás. Önarcképeket festett, amelyekben nem lehetett ráismerni, figurái mögé rejtette el, milyen. Kitalált például egy haditudósítót, egy angolt természetesen, mert más nemzetiség nem lett volna elég előkelő és kifinomult, hogy kitalált harctéri tudósításokat írjon a Nyugatba az első világháborúról. Nem járt a harctéren, de olyan szuggesztíven beszélt róla, hogy a lenyűgözött olvasók tőle tanulták meg rajongva gyűlölni a háborút, amelyen tényleg nincs semmi, amit szeretni lehetne. Ez is a gyilkolás elleni tiltakozás volt a hamis lelkesedéssel szemben. Csupa vicc volt, csupa ötlet, csupa elragadó, fájdalmas önimádat.

Színész, bohóc, akivel senki nem tudhatta, hányadán áll. Celeb volt, az Isten is annak teremtette, aki maga irányította a médiát, mert több esze volt mindenkinél. És közben nagyon nagy író volt, aki egy egész világvárosnak adott áldott anyanyelvet pusztán azzal, hogy figyelt a pesti életre, a zajokra és megbeszélésekre, ott érezzük minden szavában egy világváros születésének fájdalmait és a nagyrahivatottság bizalmát, a háború pusztítását, a szerelem fájdalmát és a történő, elpusztíthatatlan életet. Párizsi tartózkodásáról írott beszámolója, A párizsi regény a magyar irodalom talán legszebb Párizs-könyve, mert a klasszikus és modern magyar irodalom ihletője, áhított földi mennye Párizs volt, ahol Szomory tanult és szenvedett a honvágytól és a szegénységtől.

Darabjai zajos sikerek voltak, amíg hagyták őket játszani, aztán lassan kiment ő is a divatból, persze, mert a divatos zsenik épp úgy, mint a nem zseniális divatszerzők, az egyik divatról egyszer csak lemaradnak és hirtelen mindenki elfelejti, hogy a divatosságon felül még zsenik is. Őt igazán alaposan elfejeltették és erre még a náci Németország vonzáskörzetében élő, mindegyre szélsőjobboldalibb Magyarországon töltött utolsó évei is rásegítettek.

Elmondhatatlan nyomorúságban halt meg a háború végén szegény, egy mindenéből kiforgatott, száműzött uralkodó, aki valójában mindig is volt a földön, egy magányos ország királya, amelyet ő talált ki és ő élt benne egymagában. A későbbi évtizedek szintén nem aző korszaka voltak, a Rákosi és Kádár-éra Magyarországának nem kellett és ki emlékezett már rá és kinek volt ideje vele foglalkozni 1989 után. Pár éve a Múlt és Jövő, a zsidó kultúra legigényesebb magyar műhelye elkezdte újra megjelentetni a könyveit, feltűnik néha a színházak repertoárján is a Hermelin, Szomory Dezső talán visszatér és velünk tölti a 21. századot.

Nem járunk vele rosszul, bár néha kicsit sokat beszél. Legyen áldás az emléke.