Mai születésnapos: Felix Mendelssohn-Bartholdy – az érzelmes dallamosság mestere

Jakob Ludwig Felix Mendelssohn-Bartholdy néven látta meg a napvilágot 1809. február 3-án Hamburgban egy különösen művelt német zsidó családba. Édesapja, Abraham Mendelssohn-Bartholdy gazdag bankár, a felvilágosodás híres filozófusának, Moses Mendelssohnnak fia volt, aki a német kultúra egyik legnépszerűbb és legmegbecsültebb alakja volt.

„Az igazságot keresni, a szépséget szeretni, a jót akarni és a legjobbat tenni – ez az, amire hivatott az ember.” (Felix Mendelssohn-Bartholdy)

Művészetére rányomta bélyegét, a kiegyensúlyozott családi légkör, az anyagi biztonság és a derűs életfelfogás. Pályája egy a világgal megbékélt ember portréját állítja elénk. Zenéjében érzelmes dallamosság és könnyed játékosság vegyül.

Szüleinek négy gyermeke közül Felix a második volt. A család 1811-ben Berlinbe költözött, áttért az evangélikus hitre, és nevét – hogy megkülönböztesse magát a család zsidó hiten maradt ágától – Mendelssohn-Bartholdyra változtatta.

A gyereket a kor kiváló házitanítói oktatták – tanultak nyelvészetet, festészetet, zongorán és hegedűn is játszottak, de a politikai nevelés sem maradt el a szellemileg és művészileg egyaránt felvilágosult légkörű családnál, ahol megfordult többek között többször megfordult Heinrich Heine is.

Két Mendelssohn gyermek különösen közel került a zenéhez – Fanny (róla itt írtunk) és Felix – már kezdettől fogva mindenben kipróbálhatták magukat, amiben tehetségesek voltak. Otthon házi zenekart alakítottak a családtagokból, amelyben mindketten részt vettek. Fiatalon eljuthattak a berlini zenei akadémiára. Fanny kiváló hangszeres művész lett, Felix azonban nem elégedett meg az interpretálással, és – Mozarthoz hasonlóan – már gyerekkorától komponálni kezdett.

Születésnaposunk Félix kilencévesen lépett fel először, mint zongorista, tizenkét éves korától már rendszeresen komponált. A zene mellett Wilhelm von Humboldt hatására az irodalomban, nyelvekben is jártas lett, mindemellett úszott, vívott, lovagolt. 1821-ben megismerkedik Goethével, a kor költőfejedelmével. A Mendelssohn-ház vasárnapi hangversenyein fedezte fel az abban az időben csaknem elfelejtett Johann Sebastian Bach muzsikáját.

1826-ban tizenhét éves volt, amikor megírta a Szentivánéji álom című kísérőzenét (Shakespeare színművéhez), ettől kezdve opus-számmal látta el műveit. Ekkortól indul el komponista karrierje, amely sajnálatosan nagyon rövid ideig tartott, de annál többet adott az utókornak. „Az esküvőkön még ma is az ennek részét képező Nászindulóra vonulnak be a legszívesebben a párok. A gyerekek és a mindenre nyitott felnőttek pedig változatlan izgalommal hallgatják a mű elején az egyre magasabban rezgő akkordokat, amelyek mintha egy hatalmas, fokozatosan kitáruló kapu mozgásának hangjai lennének, hogy azután a tündérek világa nyíljék meg az ember előtt. És miután beléptünk, a hegedűk egy időtlen világ zsibongását, önfeledtségét és szépségét varázsolják körénk. Mendelssohn már rég nincs itt a világban, 1847. november 4-én meghalt, de amit elképzelt és papírra is vetett, az bármikor „feltámasztható”, a mai hangszeresekkel és énekesekkel.”

1843-ban, – a zenei utánpótlás biztosításának fontosságát felismerve – kezdeményezésére megalakult a lipcsei konzervatórium, az első ilyen német intézmény. Magánéletében biztos támaszra lelt feleségénél, Cécile Charlotte Sophie Jeanrenaud-nál, akit 1837-ben vett nőül, és aki öt gyermekkel ajándékozta meg. Életét a család és a lipcsei munka töltötte ki. Mindeközben sokat utazgatott, hangversenyeket adott, a szász király „udvari karmester” címmel tüntette ki, Berlinbe hívták zenei vezetőnek, de Mendelssohn Lipcsében maradt. Szülei halála nagyon megviselték, egyre inkább befelé fordult, elfáradt Imádott Fanny nővére elhunyta, erőt vett rajta a teljes depresszió. 1847. november 4-én halt meg többszörös agyvérzés következtében.

Életművére a nagy elődök voltak különösen nagy hatással merített Bach, Mozart, de Schubert műveiből is, de nagyon hamar megtalálta saját egyéni hangját. Legfontosabb jellemzője, hogy bármit is ír, abban mindig ott van egyfajta finom lebegés, szinte éteri dallamosság, a már-már álomszerű érzelmek és végtelenül áradó dallamok. Munkásságával a német romantika egy megtemetője, amely a barokk zenei hagyományok tiszteletével és az orgona muzsika reneszánszával párosult.

Felix Mendelsohnnak elévülhetetlen érdemei vannak az akkorra már szinte feledésbe merült Johann Sebastian Bach zenei hagyatékának megismertetésében. 1829-ben az ő vezényletével mutatták be újra a teljes Máté Passiót ezzel is hozzájárulva a Bach kultusz kialakulásához. De Mendelssohn műveinek is voltak szomorú évei, a Németországban erősödő antiszemitizmus miatt egyre kevesebbet játszották az életében kiadott 72 és 49 posztumusz művét. A Mendelssohn reneszánsz 1959-ben kezdődött, amikor születésének 150. évfordulójáról emlékezett meg a világ, népszerűsége azóta töretlen.

Egy olyan korban élt, amikor öreg kontinensük komoly válságát élte, de amely termékeny volt a művészetek terén. Ami azokban az időkben keletkezett – a zene, az irodalom vagy akár a festészet területén az ma is velünk van, olvassuk, hallgatjuk, nézzük és ha megértjük a kor üzenetét és miért is ne érthetnénk meg, hiszen kicsit most is hasonlóban élünk, akkor mi is boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak és reménykedőbbek lehetünk, a mai életünk mindennapjaiban.

Álljunk meg, s lassítsunk egy kicsit, hallgassuk Mendelssohn magával ragadó muzsikáját, olvassunk Goethét vagy menjünk el egy múzeumba és merüljünk el Goya vagy Delacroix festészetében. Higgyék el így egy kicsit nekünk is jobb és szebb lesz a világ, legalábbis egy röpke félórára. Próbáljuk ki.