Mai születésnapos: Ámos Imre, a magyar Marc Chagall

Álmok és emlékek keverednek képein: egy valódi, de elsüllyedt világból hozott híreket, amelynek még szemtanúja volt, és amelyet a fantáziája éltetett tovább. Nagykálló hászid legendái közül került át fiatal férfiként a holokauszt apokalipszisébe. Mestere és példaképe, Marc Chagall 98 évig élt: neki még 37 sem adatott.

__mos___narck__p_kalappal.jpg
Ámos Imre: Önarckép kalappal

Nagykállón született, a leghíresebb magyar hászid csodarabbi, Eizik Taub kisvárosában és a mára maradéktalanul eltűnt, kiirtott szabolcsi hászid világ nevelte fel, formálta ki eszét és szívét. Ez, az időben elmerült gyerekkor állt festői életművének centrumában, ez a világ színeződik át bibliai látomásokkal, lebeg valószínűtlenül a föld felett a képein: ezeken a festményeken látszik a folyamat, ahogy emlékből lassan ködös álommá válik.

Ungár Imrének hívták eredetileg, felvett neve először Álmos, majd Ámos Imre volt: ebben a névben is az álom keveredik a bibliai régmúlttal, hiszen végső soron Ámosz prófétára utal, vele azonosította magát a festő, 1934-től hivatalosan is így hívták. Egyfajta fordított asszimiláció volt ez, a lehető legmélyebb visszafordulás, egyenesen a héber Bibliához és éppen akkor, amikor Hitler hatalomra került.

Ámos, „egész életében megőrizte az intim vallásosság mindennapi életet is meghatározó élményét, s ragaszkodott a hivatalos művészetpolitikai keretek közötti úthoz is. Amikor 1940 körül érzékelte a hivatalosságból és utóbb a társadalmi életből történt teljes kizáratást, semmi máshoz nem térhetett meg, mint a zsidóság képi hagyományának felidézéséhez”- írja róla György Péter a Múlt és jövő hasábjain.

Az első kiállítása 1931-ben nyílik meg, ekkoriban 24 éves, vagyis szinte egész pályáját és felnőtt életét a halál árnyékának völgyében járva élte és alkotta végig: felnövése a hászid jámborság zárt világából rögtön az apokalipszisbe vetette. Egy ízben még találkozhatott feleségével, Anna Margittal együtt Chagallal Párizsban. Ezután szürrealizmusában az elmosódó álmokat lassan felváltja a félelem, az erőszakos halál egyre inkább bizonyossá váló előérzete: ebben Radnóti Miklós rokona, az ő képeit is leírják Radnóti híres sorai:

„S fiatal férfi te! rád milyen halál vár?
bogárnyi zajjal száll golyó feléd,
vagy hangos bomba túr a földbe és
megtépett hússal hullsz majd szerteszét?”

És ahogy a két évvel fiatalabb Radnóti, úgy ő sem tér vissza utolsó munkaszolgálatáról: az utolsó munkáit összegyűjtő szolnoki vázlatkönyvről nem ok nélkül szokás mondani, hogy kísértetiesen hasonlít a Bori noteszhez. És Ámos Imrét is hosszú évtizedekkel élte túl özvegye, Anna Margit festő, épp úgy, ahogy Fanni Radnótit.

Ámos együtt hal meg gyermekkora és képei világával, a kelet-magyarországi hászidizmussal, amelynek tömegei füstté válnak Birkenau-Auschwitzban: hozzájuk tartozott, nem élhette túl őket.

Már régen egyértelmű, hogy a század egyik legjelentősebb magyar festője volt: kevéske idejét maradéktalanul kihasználta. Bő három évvel ezelőtt, 2013 októberében született meg az Ámos Imre és a 20. század című album, amelynek bevezető írásait Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, Fabinyi Tamás evangélikus püspök és közösségünk azóta már az Eljövendő világban továbbélő, áldott emlékű országos főrabbija, Schweitzer József jegyezték közös örökséggé téve művét.

Ámos Imre azért járt három és fél kurta évtizeden át közöttünk az előző évszázad első felében, hogy megörökítsen számunkra egy eltűnő világot: úgy örökítette meg, hogy legendává tette, aztán eltűnt ezzel a világgal együtt és csak a képeit hagyta ránk. Egy emlékből álommá váló magyar zsidó világ üzenetét.

Művei jó részét meg tudják tekinteni Szentendrén az Ámos Imre-Anna Margit gyűjteményben.