Mai születésnapos: Alfred W. Adler, Freud ellenfele, a kisebbségi komplexus „feltalálója”

Az első tanítvány és kolléga, aki összeveszett Sigmund Freuddal. A társadalom, a szociális szféra fontosságát hangsúlyozta az egyén életében és „feltalálta” a kisebbségi komplexust.

Egy magyar zsidó kereskedő gyerekeként született Ausztriában és nem volt könnyű gyermekkora. Egy ízben az orvos az apja füle hallatára mondott le róla és számos egyéb is hozzájárult ahhoz, hogy az Egónak a külvilág által okozott sérelmeire figyeljen. A szociális szféra, a külső történések és az, hogy azokkal képesek legyünk megbirkózni, nagyon is részei a lelki egészségnek és ezek a társadalmi késztetések, sikerük vagy akadályoztatásuk, a „frusztráció” legalább olyan fontosak, mint a Freud által néha abszolutizált szexuális késztetések szerinte. Egy darabig a század elején együtt dolgozott Freuddal, de már meglehetősen korán szakítottak és komolyan nehezteltek ezt követően egymásra: Adler volt az első hűtlen követő Freud hűtlen követőinek hosszú sorában: ő még azt is vitatta, hogy valaha is tanítványa lett volna.

A többi emberrel kapcsolatos célok folyamatos kudarca súlyosan megbetegíthet-fejtette ki, ez volna a híres kisebbségi komplexus, amely újabb kudarcok forrása lehet, agresszióhoz vezethet. Mivel a bajok forrását a társadalmi késztetésekben látta, nem csoda, hogy szocialista társadalmi reformer is volt, felesége számos forradalmi szocialistával, például Lev Trockijjal is barátkozott.

A pszichoanalízis fellegvárában, Bécsben gyermeknevelési tanácsadó központokat hozott létre, Bécsben, ahonnan Hitler elől távoznia kellett az Egyesült Államokba.

A század egyik legkiválóbb lélekgyógyászának roppant empátiájáról és bölcsességéről tanúskodik az, ahogy a homoszexualitással kapcsolatos tanításai élete vége felé lassan megváltoztak: pályája első felében úgy tekintette a homoszexualitást, mint a saját biológiai nemünkkel szembeni kisebbségi komplexus termékét. Utolsó éveiben aztán – kollégája visszaemlékezése szerint – megtárgyaltak egy „esetet”, egy olyan fiatalember problémáját, aki egy idősebb férfivel élt „bűnös kapcsolatban”. Adler az esetmegbeszélés egy pontján visszakérdezett: Azt mondja tehát, hogy a fiatalember boldog ebben a kapcsolatban? – Ó, igen – felelte a munkatársa. „Hát akkor miért nem hagyjuk békén?” – zárta le Adler az esetmegbeszélést. Valóban, mit kell meggyógyítani azon, akinek nincsen semmi baja?

Ezt az egyszerre bölcsen konzervatív és „forradalmian” megengedő választ mára éppen elég lesz megtanulnunk Alfred Adlertől: elégedjünk meg a betegek gyógyításával és a szomorúak vigasztalásával. Aki boldog, azt ne akarjuk kigyógyítani a boldogságból: van úgyis épp elég gondunk.

Legyen mind nagyon boldogok, legyen áldás a ma 147 éve született Alfred Adler emléke.