Leonard Katzman, akinek a Dallast köszönhetjük

Emlékeznek 1990 utolsó napjaira? Amikor az ország leült a tévé elé és mindannyian egy széles sztrádán száguldó, nyitott tetejű autót néztünk, amelyben két gyönyörű ember, Bobby Ewing és Pamela Barnes ült?

Igen, akkor gördült be végleg Magyarországra a Nyugat.

1990 december 28-án, már túl az első szabad választásokon és a taxisblokádon, a rendszerváltás első évének utolsó napjaiban történt, pénteken, kora este, amikorra már mindenki, a család apraja-nagyja összegyűlt a fényt és meleget adó tévékészülék előtt (nos, igen, belelógott a sábeszbe). Az autóban ülő fiatalokról - ők voltak nekünk először az igazán gazdagok és szépek – az első pár mondatukból kiderült, hogy texasi olajmágnások, immár Pamela is, aki épp hozzáment Bobbyhoz és most készül először belépni családtagként a Ewingok otthonába, Southfork Ranchre. Ahol ellenséges hangulat várja.

Ugyanis egy texasi oljamilliárdosokra áthangszerelt Rómeó és Júlia-történet rúgta be a sorozat motorját: az ősellenségek gyermekei, Jock Ewing fia és a Tintás Barnes lánya esküdtek egymásnak örök hűséget kevéssel azelőtt, hogy először megpillantottuk őket. Amikor, nemsokára, Jockey is megérkezett, minden együtt volt ahhoz, hogy ebben az évtizedben már fel se álljunk többé a tévé elől.

A magyar ’90-es évek képzelete – nem túl sok egyéb mellett – a Dallas körül forgott.

Jockey, ez az ellenállhatatlanul undorító posztszocialista Jágó rengeteg jót és rosszat tanított nekünk a kapitalizmusról, amelyet végletesen túlromantizálhattunk a kezdet kezdeten, nem utolsósorban éppen miatta. Amikorra ezek a romantikus illúziók elkoptak, akkortájt ért véget a végtelenül hosszúra nyúló Dallas is, bár Jockey alakja még sokáig kísértette a népi fantáziát.

Azokban az években mindig, amikor vége lett a munkahétnek, a jól megérdemelt pihenést rögtön a fényponttal, a gazdagok és szépek pazar hétköznapjainak, vonzó problémáinak gondos megmustrálásával kezdtük. Ez volt az utolsó össznemzeti üggyé váló tévésorozatok egyike, még épp a kereskedelmi tévék érkezése előtt.

Persze, frissen levetett nyugati holmi volt, Amerikában 1978 és ’91 között ment: mindenese egy 1927-ben született, az induláskor 50 éves new yorki zsidó, Leonard Katzman volt (ha halványan ismerős a név, akkor a stáblistáról). Hol író volt, hol rendező, hol kreatív tanácsadó és mindvégig ő volt a producer. Csinált ezt-azt, de élete nagy története a Dallas volt: senki nem rendezte annyi részét, mint ő, ebben a kolosszális világsikerben mutatkozott meg, ebbe sűrűsödött minden tehetség, amit az Isten neki juttatott.

Amikor rövid időre valami veszekedés miatt elment a stábból, hirtelen semmi nem működött, úgyhogy gyorsan vissza kellett hívni.

Öt évvel élte túl a Dallas végét, utoljára még azon fáradozott, hogy újra összehozza őket egy egész estét betöltő búcsúkoncertre, ez lett a „Jockey visszatér”. Ő írta a forgatókönyvet és a rendező is ő volt. Azt, hogy adásba kerüljön, már nem érte meg. Meghalt egy szívrohamban Malibun három nappal a hatvankilencedik születésnapja után. Az előző évben temette el mindössze 39 éves lányát, Sherill Lynn Rettino színésznőt, aki egyébként a Dallasban is feltűnt apróbb szerepekben, például Cliff Barnes titkárnőjeként.

Szombaton lett volna 89 éves, húsz éve már, hogy meghalt.